2014. február 26., szerda

Susan Barker - Sayonara Bar

Ez a könyv hónapok óta az első, ami a teljes külvilág teljes mellőzését igénylő, antiszociális, szobában tespedni-vágyó denevért csinált belőlem.

Kezdjük egy gyors összefoglalással.

A stílus csodálatosan élvezetes és választékos, izgalmas és pörgős, a közhelyek nem foglalhattak helyet a sorokban. A szereplők többsége izgalmas és emberi, némelyikük kissé túlvilági és megfoghatatlan, a történet maga pedig sok izgalmas fordulatot tartogat, és sok remek jelenetet, amik letehetetlenné teszik a könyvet.

Sajnos egy ilyen élvezetes olvasmány (vagy nevezzük inkább hipnotikusnak? lehengerlőnek? addiktívnak?) nehezen rejti el egy jelentéktelennek tűnő, ám engem kifejezetten bosszantó hibáját, ami néha kiütött a megírt világból. A fő probléma a fordítás: mivel a történet Japánban játszódik, sok japán szó szerepel természetesen, nevek, ételek, stb., amiket az angol eredetiben Hepburn-féle átírást használtak, ami számomra megszokott, kellemesen külföldi, de könnyen emészthető megjelenést kölcsönöz a japán szavaknak. A könyvben a magyaros átírást használják, amit őszintén szólva betiltanék. Olyan, mintha az angol neveket is át akarnánk írni, és Mary hely Méri-t írnánk. Na ez a véleményem a Yuji - Judzsi átírásról is. Ezen kívül zavart a -szan megszólítás használata: igen, ezt magyarul úr/asszony megszólításnak szokták fordítani, de ha egyszer valaki japánról szóló könyvet fordít, nem árt ennek is utánanézni. Például a -szant-t diákok, vagy egyidős felek, kollégák is használják egymással szemben, amennyiben nem állnak egymással közvetlen baráti kapcsolatban, vagy ki akarják mutatni tiszteletüket. Szerintem ez is egy szép japán szokás a tisztelet kimutatására, akárcsak a meghajlás. Viszont nem fordítanám le semmiképpen, mivel ezt egyszerűen nem lehet hűen visszaadni.

A másik probléma szerintem a borító, ami manga stílusban van megrajzolva, következésképpen aki nem szereti a műfajt, valószínűleg le sem veszi a polcról a könyvet, pedig érdemes. A japán kultúra megjelenik benne, de mangákról szó sincs. Szóval mindenki megnyugodhat.

Akkor hát kezdjük a szereplőkkel.

Mary.
Szimpatikus volt, éspedig azért, mert nem egy tipikus főhősnő. Na, azért annyira nem különleges, de tetszett, hogy talpraesett, önálló és bátor, de azt nem mondanám, hogy egy agresszív, lázadó valaki. Neki nem kell különc, kirekesztett lánynak lennie ahhoz, hogy meglássa pár antiszociális, furcsa szereplőben a jót, vagy, hogy lázadjon a főnöke, Mama-szan ellen, aki a Sayonara Bar tulajdonosnője. Bizonyos szempontból átlagos, más szempontból különc: Azt hiszem, Mary titka, hogy mind a két "világ"-ban járatos, a visszahúzódókéban és a normális, társasági emberekében is. Na és persze a karakterét legfőképpen meghatározó vonás, a folytonos utazni vágyás, adja meg a regény alap-bonyodalmát: vajon mi lesz a szerelmével, ha tovább utazik? Az persze nem lehetséges, hogy ne menjen, fel sem merül, hiszen ez a lényéből, a személyiségéből adódik.

"Ha én túl sokáig tartózkodom egy helyen, a világ úgy beszűkül számomra, mintha egy szalmaszálon keresztül nézném az eget."

Még Yuji (nekem muszáj a normális átírást használnom) sem tarthatja vissza, és az olvasó is biztos lehet benne, hogy semmi sem állíthatja meg Maryt az utazásban.

Watanabe.
A fiatal fiú már az első fejezetében is elég intenzív jelenség. Ő ugyanis képes a negyedik dimenzióba látni, ezáltal lát mindent, a belső szerveket, a gondolatokat, az emlékeket, az egész Univerzumot. Mindeközben ő a Sayonara Bar szakácsa, akit mindenki lenéz. Igen, Watanabe tényleg egy olyan személy, akinek külső megjelenése és belsejében őrzött értékei között igen komoly ellentét van. Nagyon érdekes volt az "átlagos" életéből származó emlékeinek elmesélése, az, hogy hogyan szökött meg apja által kijelölt út elől. A "megvilágosodás" csak ezután érte. És vajon hogyan érzi magát a fiú "megvilágosodott"-ként? A folyamatot ugyan fájdalmasnak írja le, de nem gyűlöli számkivetettségét, sőt, személyisége fontos és értékes részének tartja, úgy, ahogy Mary a folyamatos utazást.

"A teljes sötétség birodalmában csupán egyetlen utcai lámpa világít. Ha keresel valamit, akkor egyedül hol keresheted? Válasz: A lámpa fényében. Probléma: Nem ott van."

Sato úr.
Őszintén szólva vele nemigen voltam kibékülve. Az hiszem, ő az egyetlen, akinek a történetébe soha nem tudtam igazán elmerülni, azonosulni, és valahogy végig ott lebegett a "vele valami nem stimmel" érzés. És a végén is csak azt éreztem, hogy... Tényleg nem stimmel. Viszont annyira hatásosan voltak megírva a fejezetei, hogy utána szinte udvariasabbak lettek a gondolataim is.

A történet felvezetés érdekes. Az ember azt hiszi, ez még csak a bevezető, ismerkedés, aztán valahogy egyszer csak a történések kellős közepében találjuk magunkat, és valahogy olyan érzésünk van, hogy elmulasztottunk valamit, valami fontos részletet, és akkor a cselekmény egyszer csak felpörgött, és a végére leszaggatta az idegrendszeremet. A váltott szereplős megoldás nagyon izgalmassá teszi az elbeszélést, ráadásul sokáig az az érzésünk, mintha egy másik történetet olvasnánk Sato úr esetében, mivel csak egy pár ponton kapcsolódik a Sayonara Bar történetéhez. Őszintén szólva nem teljesen álltak össze a vele kapcsolatos események, bár sok dolgot előre megsejtettem, mások a történet végéig megmagyarázatlanok maradtak.
Watanabe látomásai és sci-fi-be illő elbeszélései nagyon izgalmasak és érdekesek voltak. Rengeteg lehetőség volt abban, hogy belelát mindenki fejébe, és belsejébe, és akármilyen messzire, mégis sikerült ügyesen úgy írni a történetet, hogy ne legyen mindenhatója ő sem a cselekménynek, és neki se legyen túl egyszerű dolga, hiába lát a negyedik dimenzióba is. Az eszmefuttatásait nagyon élveztem, és egyébként nem csak humoros, hanem sok elgondolkodtató részt is tartalmaztak a fejezetei.

"Népszerű mítosz, hogy annak, akit az ember szeret, titokzatosságba kell burkolóznia, és hogy ettől megfosztva maga az iránta érzett vonzalom múlik el. De az a szenvedély nem lehet tiszta, amelyet a rejtély tart fenn... A szenvedélynek el kell viselnie a vastagbélizmok látványát, miközben azok a legutóbbi étkezés maradványait viszik a végbélnyílás felé... ez a szenvedély tisztasága."

Sató úr egyébként abban különbözik másik két főszereplőnktől, hogy ő nem, hogy nem lázad a körülmények ellen, elfogadja és szenvedéllyel védelmezi azokat. A munkája megszállottja, semmi sincs előbbre a munkánál. Ezzel függ össze a múltjában rejtegetett sötét folt is, melyre a végkifejlethez közeledve derül fény Mariko, a Sayonara Barban dolgozó másik lány által (ő egyébként véleményem szerint az egyik legnehezebben elérhető, értelmezhető karakter a történetben). Sato úr elképesztő módon munkamániás, ezenkívül a cégét már-már nem normális módon imádja (úgy értem, lehet szeretni a munkahelyünket, de azért nem árt látni a hibáit is, nem igaz?), és ez vezet végül ahhoz, hogy a múltbéli eseményeket és a jelenlegi krízist is valamilyen hazugság, rögeszme útján dolgozza fel. Nem a valóságban él, habár ő tűnik a legvalóságosabb karakternek: munka, iroda, főnök, utazás, egyszerű és magányos élet. A történet végén pedig az volt az érzésem, hogy ő nem volt képes rá, hogy szembenézzen a valósággal, a saját hibáival, képtelen volt a változásra: lefestette a falakat, eltemette a múltbéli romokat, de azok már soha nem fogják hagyni, hogy továbblépjen, arra kényszerítik, hogy álmodja tovább hazug téveszméit a maga valóságában.

Végül is azt hiszem, ez a könyv arról szólt, hogy mindenki a saját valóságában él. Mindenkinek valamilyen alternatív valósága van, nem csak Watanabe esetében. Ott van például Aya, aki egy férjet képzel magának, hogy elnyomja magában gyermekgyilkos hajlamait, vagy a jakuzák világa, ami már önmagában is egy külön kis univerzum. Sato úr elbeszélésében megjelenik egy kollégája, aki feladta a jó pozícióját a cégnél azért, hogy Hawaii-n élhessen egy nővel és annak öt gyerekével, és halász legyen. Amikor Watanabe látja Maryt, aki az akváriumában úszkáló gyilkos bálnát figyeli, láthatja az állat gondolatait: a lány kívülről boldognak és szabadnak látja, pedig ő már belebolondult a kiútkeresésbe, és kétségbeesetten köröz a vízben. Van kiút a mindenkire saját maga által erőltetett kis tudat-börtönből?
Az, hogy mire használjuk teremtett/kapott/felfedezett valóságunkat, csak tőlünk függ, hogy mennyire vagyunk erősek szembenézni a hibákkal, gonosz dolgokkal vagy akár a saját tetteinkkel, és hogy kinek vagy minek a hasznára fordítjuk ezt a saját világot, vagy mennyire vagyunk képesek felülemelkedni saját szubjektív valóságérzetünkön.

Mi lehet a könyv végső igazsága? Nehéz ilyet keresni, főleg, mivel azt hiszem, a teljes megértéshez újra és újra el kell majd olvasnom, hogy még jobban átéljem és megértsem a történéseket és az érzéseket. Az egyik gondolatom a hagyományos, előre kijelölt utak elhagyása lehet. Yuji és Watanabe is otthagyták a magániskolát, Takahara a munkahelyét Hawaii-ért, Sato úr bohém főnöke a bárokba és az éjszakába menekül a munka nyomása elől, Mary utazik, és még sorolhatnám. A bár neve is erre lehet utalás: a 'sayonara' szót sokan úgy fordítják magyarul, hogy viszontlátásra. Pedig éppen ellenkezőleg: sok nyelvben van egy amolyan "örökre elköszönés", egy olyan köszönés, amit akkor használunk, amikor valakitől örökre elbúcsúzunk. Magyarban talán a már némileg régies 'ég veled' lehetne a fordítása, de semmiképpen sem
'viszontlátásra', ami újbóli találkozást sejtet. Ez is egy megoldás: búcsú és új élet valahol messze; addig menni, míg meg nem találjuk a boldogságot.
Azt hiszem, nekem Mary és Watanabe találkozása adta meg a választ.

"Nincs erőm, hogy kinyissam a szemem, de Mary tudja, hogy figyelem. Megfogja a kezem, és mosolyog. Mosolyog, és kéz a kézben emelkedünk, és ahogy transzcendentálódunk, úgy hagyjuk magunk mögött a korábbi valóságot, mint egy levedlett bőrt. A tökéletes boldogság és a tökéletes szerelem birodalmába."

Az élet célja: hogy megosszuk valakivel.


2014. január 28., kedd

Irwin Shaw - Izraeli riportok (Robert Capa 94 fotójával)

A Robert Capa kiállítás után felbuzdulva olvastam el ezt a könyvet, ami egy riportgyűjteménynek nevezhető, gyorsan végigolvasható könyv. Szerencsére a fotóriportok tipikus 10% szöveg - 90% fotó felállásától nem kell tartani, mivel szöveg is bőven található a könyvben, ráadásul tartalmas és élvezetes olvasmány.

Maga a téma az átlagembernek is közel hozza a történelmet: szerintem a legérdekesebb aspektusa egy-egy modern történelmi harcnak a hátországra/civilekre/nőkre és gyerekekre gyakorolt hatása. A háború szörnyű dolog: de mi történik egy országgal a háború után? Hogyan áll talpra, hogyan lép tovább a veszteségeken?

Izrael győztes ország, mégis szembe kell néznie pár igen nagy nehézséggel, többek között az elképzelhetetlenül sok bevándorlóval. Nem csak a mennyiség, hanem a bevándorlók sokfélesége is problémát jelent a szegénység egyre nagyobb terjedése mellett.

A szöveg  felvillant pár rövid történetet, anekdotázgatva meséli el egy nép - egy sokféle anyagból gyúrt nép - küzdelmét a szegénység ellen. Nem próbál héroszi képet festeni, nem túloz, és csak nagyon ritkán érzeleg - időnként elidőz egy-egy emberi gyengeségen, egy-egy tragédián, néha megnevettet, de a győzelemittas propagandaszöveg helyett inkább kissé szkeptikusan ír le kormányintézkedéseket, több szempontból is körüljárja a kérdéseket, s amikor az ember elgondolkozik az olvasottakon, arra jön rá, hogy nem a sajnálat dominál az érzései között az elszenvedett veszteségek iránt; sokkal inkább tisztelet ez, amit a kemény munkát végző, önmegtartóztató életet élő egyszerű emberek iránt érzünk.


2013. szeptember 19., csütörtök

Regény régen és ma

Ebben a bejegyzésben csak egy pár szót szeretnék szólni arról, hogy mennyit változtak a regények az utóbbi pár évtizedben. Sokszor veszem észre a különbséget, hiszen igyekszem régit is, újat is olvasni.

Mondanék összevetésképpen néhány hagyományos regényt. Például a Két Lotti Erich Kästnertõl, vagy a Félkegyelmû Dosztojevszkijtõl. Hirtelen ezek jutottak eszembe errõl a szóról, hogy regény. A környezet, a szereplõk, a történet elég részletesen és körültekintõen fel van vezetve, be van mutatva. Aki elolvassa, jó eséllyel tudja követni az eseményeket (mondjuk a Félkegyelmû ilyen szempontból rossz példa, mert az kicsit ködös idõnként), tiszta a történetvezetése és egyértelmûek a jelenetek. A jól felépített szövegre alapozza a feszültséget, az élvezetet, a cselekményt.

Milyen egy modern regény?

Például most olvastam Sofi Oksanentõl a Sztálin tehenei-t, vagy éppen a tegnapi bejegyzésre utalva Vámos Miklóstól a Csillagok világá-t. Ezekben a regényekben a fejezetek rövidebben, a párbeszédek rendhagyó módon vannak beépítve, és a feszültségkeltés elsõsorban a hiánnyal történik: nem tudjuk, ki kicsoda, ki beszél, mi történt, úgy kell kihámozni a késõbbi megszólalásokból, titkokat, rejtélyeket kapunk cselekmény helyett, minden kusza, néha már-már zavaróan értelmezhetetlen egy-egy jelenet. Késõbb legtöbb esetben persze általában magyarázatot kapunk, de én a mai regények feszültségkeltési módszerét elsõsorban a hiányérzet kialakításában látom.

Másik fontos momentum a kötelezõ formák megbontása. Ezt eleinte nagyon nem kedveltem, mivel úgy találtam, hogy csak arra használják, hogy formailag izgalmassá tegyék az amúgy teljesen használhatatlan írást, de újabban már nem így látom. Ennek gyakran kifejezetten van szerepe, és, bár valójában még mindig kitartok a hagyományos helyesírási szabályok szerint írott szavak mellett, ez a fajta formabontó megoldás is lehet izgalmas. Rengeteg lehetõség van a szavak vizuális megjelenésében, a sorok tördelésében, úgy, ahogy ezt a költõk már réges-régen felfedezték, és az esszéírók is évszázadok óta tagolják a szöveget, ha máshogy nem is, bekezdésekkel minimum. Ezzel is egyfajta hangulatot lehet közvetíteni. A mondatvégi írásjelek használatának elhagyásával például általában monológ-szerû, vagy szakadozott beszéd érzetét lehet kelteni, illetve az élõszó hatásosabb átadását érhetjük el vele.

Ha már itt tartunk, a tagolással kapcsolatban is észrevettem valamit: például a fejezetek rövidebbek lettek, sõt, maguk a mûvek is sokat rövidültek. Persze, hozhatnék példákat és ellenpéldákat, de most csak átlagosan szemléljük a helyzetet: tényleg rövidebb manapság egy regény, mint egy elõzõ évszázad elején íródott mû. Hogy miért? Erre nem nehéz választ találni, elég közhelyes is, hiszen sokat halljuk: mert az olvasóközönség rohan, nem nagyon van ideje belemélyedni egy könyvbe, csak ha tudja, hogy hamarosan befejezheti, legalább a következõ fejezetet. No és persze nem csak az olvasók, az írók is jobban kell, hogy siessenek már egy-egy könyv megírásával, hiszen a kiadók újabb és újabb sikereket akarnak, ezért újabb mûveket íratnak a kiszipolyozott, ám a rivaldafényt idõnként túlságosan kedvelõ írókkal.

Ha választanom kéne… Valószínûleg nem tudnék. Nem utasítok el semmilyen mûvet, csak azért, mert ilyen szokatlan formában, vagy nyelvezettel íródott. Mind a két típusú regény képviselõi között akadnak szép számban kiváló mûvek, és persze csapnivalóan rossz regények is. El kell fogadni, hogy az életvitel változása ezt a mûvelõdési és szórakozási formát is átalakította.

2013. szeptember 18., szerda

Vámos Miklós - A csillagok világa

Kísérletezésképpen elolvastam Vámos Miklós egyik könyvét, és be kell valljam, nagyon-nagyon tetszett. Eleinte nem értettem, alakul-e a történet, vagy ez csak egy család egyhangúan folyó életérõl szól, de pár fejezet után világossá vált, hogy itt egy igazi dráma játszódik a háttérben, és a végkifejlet is nagyon megható volt, illetve szomorú is.

Elõször is a formáról: az élõbeszéd eddigi leghatásosabb leképezését láttam ebben a könyvben, nagyon jól érzékelteti a gyerekek egymás szavába vágó, nem megformált mondatait. A gyermeki beszéd nem csak szóhasználatában, de megformálásában is eltér a felnõtt mondatoktól, és ez nagyon jól átélhetõ a könyvben, úgy is mondhatnám, szinte halljuk a szereplõket, ahogy valóban beszélgetnek. Narrátor pedig nincsen, azt, hogy ki beszél, ki kell találnunk, illetve az édesapa, Virág Pál mondatai a helyesírás szabályai szerint vannak megírva, ezek könnyen felismerhetõk. A narráció hiányát és a párbeszédek ilyesfajta írásos rögzítését nagyon ötletesnek és élvezetesnek találtam.

Az idõként zárójelben található megjegyzések kezdetben csak mókásak, izgalmassá teszik a külsõ és a belsõ párbeszéd közötti feszültséget, ezek ugyanis eleinte Virág Pál fejében jelennek csak meg. Az egész könyv érdekes fordulata, hogy egy teljes fejezetet szentelnek ennek a fejbéli hangnak, hogy megmagyarázza kicsit az addig hiányosan, csak a gyerekek számára elmesélt történéseket. Ekkor Virág Pál teljesen más színben tûnik fel az olvasók elõtt, akik, még ha sejthették is a megbúvó valóságot, biztosan nem számítottak arra, amit itt megtudhatnak. Jónéhány szomorú igazságra fény derül itt, és a mûveltnek és kedvesnek tûnõ apuka képére árnyékot vet az alkoholizmus.

Ezután sokkal jobban értjük a történéseket narráció nélkül is, beleillenek az alkoholizmus miatt széthulló család szomorú sablonjába. Virág Pál mindig reménykedik, de valahogy mindig elszúrja, néha kifakad a gyerekek elõtt, néha túlságosan félti õket, néha figyelmetlen, és folyton leissza magát. Kedves jelenetek a könyvben, ahogy a gyerekek is féltik az apjukat, és szeretik minden hibájával együtt. (És mindezt nem csöpögősen tálalva.) Azt hiszem, ez a feltétel nélküli szeretet adja az egész regény alapját.

„a regény azért regény, mert remény?”

Sejthetõ, hogy a néha megszólaló kis hangocskák a szereplõk õrangyalai, akik varázslatos módon lehetõvé teszik, hogy a válóper beadása után, és a láthatási jog korlátozása után is tudnak egymással beszélgetni szereplõink. Õk adnak tanácsokat, hogy legalább az egymás közti kapcsolatot ne szúrják el. Sajnos Virág Pál hibát hibára halmoz, egyre rosszabb a helyzet, végül, az utolsó beszélgetésbõl kiderül, hogy valószínûleg elvonóra ment, és megpróbál meggyógyulni, ezzel valamelyest enyhíti a szomorú befejezést.

Egy érdekes momentuma a könyvnek, ami nekem személy szerint nagyon tetszett, hogy késõbb sem tudjuk megutálni Virág Pált, az édesapát. A fiait nagyon szereti, és az anyukával ellentétben, aki hagyja õket sokat tévézni, inkább az olvasás és a kultúra szeretetére tanítja õket. Ettõl valahogy mégis a történet egyik pozitív szereplõje lesz, pozitív értékrendet képvisel. Ez akkor sem csorbul, mikor már nagyok a bajok. Tetszett az összetett karaktere, és õszintén együtt tudtam vele érezni a viszontagságos és szomorú pillanatokban.

Összességében tehát egy nagyon élvezetes könyv volt. Próbálom megfejteni a végsõ üzenetet: persze benne van, hogy az embernek vissza kell fognia a hibáit, hogy kevesebb fájdalmat okozzon azoknak, akiket szeret, de én a legfõbb üzenetnek mégis azt tartom, hogy tartsuk meg a jó dolgokat, és higgyünk a feltétel nélküli igaz szeretet erejében. A bajban ugyanis csak ez segíthet.

2013. augusztus 14., szerda

Silvia Avallone: Acél

Őszinte leszek, ettől a könyvtől nem vártam olyan sokat, csak lekaptam a polctól, és azt vártam, hogy egy közepesen minőségi szórakoztatást nyújtson. De nagyon kellemesen csalódnom kellett.

Le kell szögeznem, hogy erősen naturalista elemeket tartalmaz, amihez az utóbbi időszakban nem voltam hozzászokva. Káromkodások, szexualitás, vér, könnyek, elég hatásos könyv, vagy úgyis mondhatnám, megrázó. Eleinte teljesen abban a hitben voltam, hogy csak a történetet kell figyelni, nem kell mellékes utalásokat megjegyezni, mint egy szépirodalmi könyvben (bár azért ez is az, nem csak utólag), de közben kiderült, hogy mindennek jelentősége van, az utolsó ledobott fehérneműtől a nyávogó kiscicákig, és a végén azon rágtam a körmöm, hogy nem tudom fejben tartani a dolgokat. Nagyon szövevényes, keserédes kis történet volt.

Különösen szeretem, ha barátság áll egy regény központjában, nem pedig a szerelem. Szerelmes történetet nem nehéz írni: meg mernék esküdni rá, hogy több szerelmet élünk át életünk során, mint igazi barátságot. A barátok nagyon értékesek. Ahogy a regény is mutatja, sajnos, erre legtöbbször utólag döbbenünk rá... Néha a mi hibánk, hogy elrontjuk, néha az élet tesz keresztbe, de tényleg van, hogy nehéz rendbe hozni egy kapcsolatot, szinte lehetetlen... Mert kerüljük egymást, mert elkövettünk valamit, ami nem megbocsátható a másik részéről... Néha olyan bonyolult az élet. Ez a könyv nagyon is jól mutatja a bonyolultságát. Hihetetlen, de minden egyes szereplő fájdalmát a sajátomként tudtam érezni. És talán éppen azért, mert nem tárta rögtön elénk a lelkük legmélyét az írónő, hanem először csak a vad, erkölcstelen, üres felszínt mutatta. Szépen lassan ismertük meg kis titkaikat, féltve őrzött fájdalmaikat, legbensőbb lényüket, mintha a mi ismerőseink lettek volna.

Érdekesen ötvöződtek a társadalmi problémák a pszichés problémákkal. Az a baj a regényekkel általában, hogy amikor egy történetet olvasunk, legtöbbször a belső, pszichés fejlődés és a külső, társadalmi változás különválik, mint ahogy sajnos a mai világban is így van. Pedig a kettő szervesen összefonódik egymással, és itt, na itt aztán összefonódott. Nagyon tetszett, ahogy a szeptember 11-i terrortámadás levetült az olasz kisváros lakóinak lelkében. Ha általánosságban a társadalmi helyzetről beszélünk, akkor is hűen vetítette szorongásaikat, céljaikat, viselkedésüket. Valahogy szomorú volt az irány, látni, hogy merre tartanak a szereplők, hogy milyen csapdákban vergődnek.

A stílus szokatlan volt. Néha egy-egy mondat, egy-egy mozzanat többször is le volt írva, a nyomatékosítás kedvéért. Egy idő után hozzászoktam, sőt, a regény dinamikus cselekményéhez nagyon sokat hozzátett ez az írásmód. Nagyon jól fűzte össze a párhuzamos jeleneteket. Habár én valahogy éreztem rajta, hogy első könyv, de nagyon jó! Hű, nagyon megszerettem ezeket a fiatal, olasz írókat (Például Paolo Giordano, vagy Niccolò Ammaniti). Egyszerűen élvezet őket olvasni, nem mézesmázos kis cukorkákat veszel a kezedbe, hanem a kőkemény valóságot, benne fájdalommal, küzdelemmel, de mégis, valami természetes életszeretettel.

Nem is tudok idézeteket beilleszteni, mert nem nagyon voltak mélyenszántó eszmefuttatások. Ez a regény mindent a cselekményével akart elmondani, ami fantasztikusan nehéz feladat. De ez a könyv jól teljesítette.

Ui.: Néhány momentumában feltűnően hasonlított Émile Zola: Germinal c. regényére, ami szintén nagyon tetszett. Nem tudom, hogy én vélem-e párhuzamnak, de mikor rájöttem, még többet fedeztem fel. Mindenesetre érdekes.


2013. augusztus 7., szerda

Aldous Huxley - Szép új világ

A boldogság kora elérkezett. Mindenki elégedetten éli életét, az öregedést és a betegségek nagy részét száműzték, az emberek nem ismerik a nélkülözést, a félelmet, a nyomort, a testi fogyatékosságot, a magányt. Az idejüket sporttal, szórakozással töltik, és a halálba is mosolyogva mennek. A Társadalmi Rend kötelékében mindenkinek meg van a maga helye és szerepe, és senki sem elégedetlen ezzel.

Huxley regénye azonban rögtön az első fejezetekben sokkol minket a teljes átalakulás legalapvetőbb elemeivel: az emberek már nem anyától születnek, hanem előállítják őket. A kondicionálás során mindenki olyan kezelést kap, amilyet a rá váró élet megkövetel: ellenállást betegségekkel, hőmérséklettel, vegyi anyagokkal szemben. A lefejtés (így nevezik a születés mesterséges formáját) után mindenki a saját kasztjának megfelelő kondicionálást kapja, ami azt jelenti, hogy "belénevelik" (valójában is sokkal erősebb folyamatról van szó, mint nevelés), azt a viselkedési formát, amit teljesítenie kell.

Rengeteg érdekes momentum volt ebben a könyvben, például rengeteg eleme észlelhető a mai fogyasztói társadalmunkban is. A kisebb kortól kezdődő folyamatos, szinte hipnózisszerű nevelés az őrült mértékű fogyasztásra, az emberek szándékos szociális kábultságban tartása (nehogy elégedetlenség és lázadás törjön ki), és a folyamatos bebeszélés, hogy mindenkinek boldognak kell lennie és ez másképp nem lehet - ebből már több valósult meg, mint azt a könyv olvasása során először gondolnánk. És ez őszintén szólva... Kicsit ijesztő.

A szerelem és szexualitás kérdése érdekesen lett megfordítva. Őszintén szólva, ha nem tennék ilyen mértékben kötelezővé a partnerek váltogatását, inkább csak társadalmilag elfogadottabbá tennék, akkor lehet, hogy a szerelem sokkal kevesebb gyötrelmet okozna. De akkor lenne-e értelme?... Erről később.

A kasztok kérdése rögtön elég megrázó és sok kérdést felvető téma volt. Azokat az egyedeket, akiket alantasabb, fizikai munka elvégzésére "készítik", mesterségesen megnyomorítják, hogy a saját értelmi szintjüknek megfeleljen a rájuk bízott alantas munka.
"Az Epszilonoknak nincs szükségük emberi értelemre - állapította meg Mr. Foster nagyon helyesen."
Való igaz, hogy ha az értelem nem fejlődik ki, nem is támad igénye másra, csak az üres, majdnem állati létezésre, és elég egy egyszerű idomítási folyamat, amivel elérjük, hogy arra használjuk az egyedeket, amire akarjuk.
"Kizárólag egy Epszilontól várható el, hogy Epszilon szintű áldozatokat hozzon, mégpedig azon egyszerű okból kifolyólag, hogy számára ezen az áldozatok valójában nem is áldozatok. Ők ugyanis mindig a legkisebb ellenállás felé mozdulnak el. A kondicionálásuk során lefektetjük azokat a síneket, amelyeken aztán életük végéig haladni kénytelenek. Nem tudnak mit tenni, sorsuk előre meghatározott. Bizonyos értelemben a lefejtés után is egy lombikban élnek: az embrionális és gyermekkori fixációk láthatatlan lombikjában. Mint ahogy természetesen mindnyájan egy-egy lombikban éljük le az életünket."
Tehát a megnyomorított Epszilonok nem is vágyhatnak másra, mint amit kapnak. Ezt bárki elismerheti, hogy igaz: egy kutya sem vágyhat arra, hogy könyvtárba járjon, csak a saját igényeinek megfelelő javakat keresi. Na de az, hogy megnyomorítják őket, vajon mennyire etikus? Ahogy bárki más, én is rögtön arra gondoltam, hogy semennyire. Egy élő, létező egyed, még ha csak pár sejtnyi is, csakis a természet által kijelölt természetes úton fejlődhet, mindenféle beavatkozás nélkül, az, hogy valakit mesterségesen elroncsolnak, a legmélyebben elítélendő. Legalábbis én így gondoltam, míg el nem olvastam a következő részletet.
A Világellenőr ekkor azt magyarázza a Vadembernek, hogy miért nem működne egy olyan társadalom, ahol csak egyedileg kinevelt Alfák léteznek. Állítását pedig egy kísérlettel támasztja alá, amelyben Ciprus szigetére huszonkétezer Alfát telepítettek, hogy a megfelelő eszközökkel állítsák elő a  mezőgazdasági termékeket.
"Az eredmény teljes mértékig igazolt minden elméleti előrejelzést. A földeket nem művelték meg rendesen. Minden gyárban sztrájkba léptek a munkások. Semmibe vették a törvényeket, nem hajtották végre az utasításokat. Akiket alacsonyabb rendű munkára osztottak be, azok állandóan azon mesterkedtek, hogy magasabb beosztásba kerüljenek, akik pedig magasabb beosztásban dolgoztak, semmilyen eszköztől nem riadtak vissza, hogy megőrizzék pozíciójukat. Mindössze hat év kellett ahhoz, hogy súlyos polgárháború törjön ki. (...) És ezzel befellegzett a világon valaha létezett egyetlen olyan társadalomnak, amely kizárólag Alfákból állt."
Tehát nem vagyunk egyenlők? Alapvető dolgokat kérdőjelezett meg bennem ez a könyv. Nem, hogy nem vagyunk egyenlők, de éppen, hogy szükséges is, hogy bizonyos emberek kevesebbek legyenek másoknál, és elégedettek legyenek az alsóbbrendűségükkel. Másoknak pedig uralkodniuk kell a többi fölött, hiszen máskülönben nem működne a rendszer. Az alantas munkát nem nekik kell végezniük, de az alacsonyabb rendűek elégedettek a helyükkel, nem igaz? Tehát nem az a lényeg, hogy egyenlőek legyünk, hanem, hogy mindenki elégedett legyen azzal, amilyen feladatot a társadalomban ellát, legyen az orvos vagy utcaseprő, mert mindannyian hozzájárulnak a Társadalomhoz. Legalábbis én így gondoltam.

Akkor hát egyetértek a Szép új világ Világellenőreivel?
Nem.
Szerintem nem szabadna mesterségesen elégedettségre kényszeríteni az embereket. Szerintem az a bűn, hogy ezt művi úton érték el, nem pedig azzal, hogy az embereket belátásra térítették. Csakhogy ezzel is az a baj, hogy a belátásra bírás mennyire lenne békés és erőszakmentes? Semennyire. És tudnák-e az emberek, hogy ez kell nekik? Rousseau-nál olvastam, hogy a nép nem is tudja, mire van szüksége, mindig csak lázad, pedig nem ismeri a folyamatokat. A tömegek nem belátóak... Éppen, mint az Epszilonok, a kisebb ellenállás felé mennek. Ettől az újabb zsákutcától kissé szorongó érzés fogott el, nevezetesen az, hogy talán a Világellenőrnek mégis igaza van a társadalmi rendet illetően? Ez megrémisztett.

"A lakosság optimális eloszlását talán a jéghegy szemlélteti a legjobban - folytatta Mustapha Mond -, amelynek nyolc kilenced része a vízszint alatt van, egy kilencede pedig fölötte.
-És azok a boldogok, akik a víz alá kerülnek?
- Boldogabbak, mint akik fölötte vannak. (...)
- Annak ellenére, hogy olyan szörnyű munkát kell végezniük.
- Szörnyű? Ők nem találják szörnyűnek. Épp ellenkezőleg, nagyon is szeretik a munkájukat. Könnyű, igazából gyerekjáték számukra. Nem terheli meg sem az elméjüket, sem a testüket. Hét és fél óra egyszerű, kíméletes munka, aztán jöhet a szómafejadag, jöhetnek a különböző játékok, a korlátlan szexuális örömök és a szenzifilmek. Mégis mire vágyhatnának ezen kívül?"

Ezek után tényleg "kétségbeestem". Hiszen igaza van! Igazi mentális labirintusba kerültem, a helyes és a nem helyes úton kavarogva, az erkölcsös és nem erkölcsös között tévelyegve, mint valami sültbolond, akit megszúrt a nap, és egy híd korlátján egyensúlyozik. Alul a reménytelenség ólmos örvénye...

De aztán elérkeztem a beszélgetés ama részéhez, amely végre fényt gyújtott a lélek világítótornyában a remény kis hajóinak.
"- Valami olyasmire lenne szükségük - folytatta a Vadember -, ami, a változatosság kedvéért, könnyekkel jár. Az a baj, hogy mindent ingyen megkapnak. (...) Nekem semmi szükségem a kényelemre. Nekem Isten kell, nekem a költészet kell. Igazi veszélyekre vágyom, szabadságra és jóságra és jóságra vágyom. Vétkezni akarok!
- Úgy látom - vette át a szót Mustapha Mond -, maga valójában a boldogtalansághoz való jogot követeli.
- Hát jó - felelte a Vadember kihívóan. -, akkor a boldogtalansághoz való jogot követelem.
- Nem is említve az öregséghez, a csúfsághoz és a tehetetlenséghez való jogot, a szifiliszhez és a rákhoz való jogot, az éhezéshez való jogot, a tetvességhez való jogot, azt a jogot, hogy állandó rettegésben éljen, mert nem tudja, vajon mit hoz a holnap, a tífuszhoz való jogot, a kimondhatatlan gyötrelmekhez való jogot.
Hosszú csend támadt.
- Igen, ezt akarom - szólalt meg végül a Vadember."
Ekkor nekem is végre eszembe jutott, hogy a saját életfilozófiám is teljesen hasonló. A létezés célja nem a boldogság keresése! És ettől hirtelen minden helyére került a fejemben. Úgy éreztem, az érzéseim és elképzeléseim értelmet nyertek, felidéztem az életemben azokat az időszakokat, mikor a nélkülözés és a megpróbáltatások jelentették a mindennapokat, és életem legboldogabb időszakának tekinthetem őket. Ha van kihívás, ami ellen feszüljek, ha van cél, amiért fájó akadályokat le kell küzdeni, ha fel kell állni egy lelki válság után, mindig, mindig, mindig értékesebbnek éreztem az életet - még akkor is, amikor annyira fájt valami, hogy nem kaptam levegőt. Ezek a lázálmok, fájdalmak, lélegzetelállító szenvedések, küzdelmek és ezek eredményei és gyümölcsei, és persze saját múlandóságunk tesznek minket tudatos, értékes, pótolhatatlan lényekké. Mikor erre rádöbbentem, kis híján elsírtam magam, és arra gondoltam: köszönöm... Köszönöm, hogy olvashattam ezt a könyvet.

2013. július 6., szombat

George Orwell - A lelkész lánya

Különleges történet volt ez a regény. Egy történet a hitvesztésről. Dorothy, a lelkész lánya különös utat jár be, pedig a kezdetkor biztos voltam benne, hogy soha nem fogja elhagyni a falu határait. Olyan lány, aki vallásos szokásokat követ nagyon szigorú napirend mellett, hithű anglikán keresztény, kötelességtudó, alázatos, szolgalelkű, jóakaratú. Az apja régimódi, begyöpösödött vidéki lelkész, képtelen tudomást venni a valóságról, a saját kis valóságát éli, és úgy gondolja, hogy nem az ő hibája az, hogy a gyülekezetbe már alig jár egy tucat ember, és ezeknek a felét is Dorothynak köszönheti.
A történetet egy gonosz, pletykás öregasszony indítja el.
"A rendes kisvárosi pletykafészkekhez képest olyan volt ő, mint mondjuk, Freud Boccaccióhoz viszonyítva. Az ő elmondása alapján úgy tűnhetett, Knype Hill a maga mindösszesen ezer lakójával romlottabb volt, mint Szodoma, Gomora és Buenos Aires együtt."
Az első jelenetben rögtön észrevettem, hogy Dorothynak már nem jelent őszinte örömet és átszellemülést az istentisztelet. A folytonos önszurkálásával, önostorozásával éppen azt bizonyítja nekünk, hogy azok, akik a leginkább kínozzák magukat a hit nevében, azoknak a hite áll a leggyengébb lábakon. Egy sétája alkalmával a természet szépségeinek láttán fogja el az áhítatos öröm.
"Egyszerre valami nagy-nagy boldogság ötötte el a szívét. Ezt a rejtélyes, a teremtett világ és a természet szépségei fölött érzett örömöt - talán tévesen - az Isten szeretetével azonosította. Ahogy ott térdelt a hőségben a bódító illatokkal és sűrű bogárzümmögéssel eltelítődve, úgy érezte, valami mámoros zsoltár hangjait hallja, amely a föl és minden teremtett lény dicséretét zengi örökkévalóan. (...) Eladdig, míg zavartan ráeszmélt, hogy az arcát simogató édeskömény levelét csókolja önfeledten.
Tüstént megálljt parancsolt önmagának. Mit is tett? Isten imádta, vagy csak e földi világot? Az öröm elillant szívéből, s a helyébe gyötrő, jeges érzés telepedett, hogy ismét hatalmába kerített valami félpogány révület. Keményen megrótta magát. (...) Dorothy letépett egy tüskét a vadrózsabokorról és háromszor jól beledöfte a karjába, hogy emlékeztesse magát a Szentháromság három személyére, majd kimászott a kerítésen, és sietve felkapott a kerékpárjára."
Nekem valahol elég megrázó jelenet volt. Miért nem képes valaki egy lépést se tenni anélkül, hogy a vallása közé szorítkozzon? Nem képes örömet érezni anélkül, hogy ne érezne utána bűntudatot. Szerintem így képtelenség élni. Nem is csoda, hogy Dorothy később emlékezetét elveszítve, nyomorúságban tengeti életét. A városka botrányhősével (Mr.Warburton) való találkozás után tűnik el, ezért mindenki úgy véli, szégyenében tűnt el. Ő azonban nem emlékszik semmire a történtekből. Komlószedők közé kerül, és másból sem áll napja, mint a kemény fizikai munkából. Érdekes, ahogy lassan apatikus közönybe süllyed a saját kilétét illetően.
"Így múlt el egy hét, azután kettő is, és Dorothy nem került közelebb azonossági problémájának megoldásához. Sőt inkább eltávolodott tőle, mert egy-két ritka pillanattól eltekintve föl sem merült benne a kérdés. Magától értetődőnek vette furcsa helyzetét, és nem gondolt sem a múltra, sem a jövőre. (...) Ez az élet kimerítette, és felemésztette minden erejét, de mélységesen boldoggá is tette. A táblákon töltött hosszú napok, a csapnivaló koszt, az elégtelen alvás, a komló illata a és a füstszag szinte állati bágyadtságba vetette. Elméje eltompult, ahogy az esőtől, a napsütéstől és az állandó friss levegőtől a bőre is elvesztette érzékenységét."
A kemény fizikai megpróbáltatások teszik ilyenné az embereket. Hogy máshogy lehet ezt elviselni, mint öntudatlanul? Hogyan élnek nap mint nap azok az emberek, akiknek ilyen kegyetlenül megerőltető munkát kell végezniük egész életükben minden nap (például Kínában, Amerikában vagy akárhol máshol), és soha egy pillanatra sem tudnak elmerengeni az életükön, ami másokéval ellentétben talán nem is folyik, csordogál az idő mentén, hanem, mint egy tó, évről évre apad, és végül teljesen kiszárad. Mostanában amúgy is sokat gondolkoztam ezen, és ebben a könyvben érdekes gondolatokat találtam ezzel kapcsolatban.
Ezek után Dorothyt traumaként éri, mikor az emlékezete egy újságcikk hatására hirtelen visszatér.
"Úgy érezte, többé nem az, akinek egy órával azelőtt tudta magát. Belül és kívül minden megváltozott. Mintha valami felszakadt volna elméjében, szabadjára engedve rég elfelejtett gondolatait, érzéseit és félelmeit. Az előző három hét álomszerű tompultsága egy csapásra elmúlt. Mert igazi álomvilágban élt, hiszen éppen az álom az, amiben az ember mindent elfogad, semmit kétségbe nem von."
A szörnyű ocsúdással visszatér a valóságba, az leszakad rá a múlttal együtt. Erről azok a reggelek jutnak eszembe, mikor az ember már felébredt, de még nincs tudatában a napjának: például aznap érettségizik vagy egy műtét vár rá. Abban a pillanatban azonban, hogy ráébred, a szíve óriásit ugrik és zakatolni kezd, a tenyerét veríték lepi el és a gyomra összeszorul. Szörnyű érzés néha visszatérni a valóságba.
Apja és nagybátyja támogatását élvezve kiszabadul a nyomorból és tanítónő lesz egy magániskolában. Manapság a magániskolákról már más fogalmaink vannak, mint amilyenek akkoriban voltak, mikor még nem volt kerettanterv és emancipált oktatás. A lányoknak szépnek, kellemesnek, valamennyire műveltnek kellett lenniük, és jó ha tudtak írni és számolni. Ebben az iskolában az igazgatónő a tandíjukra hajt, hazudik a szülőknek és a gyerekek fejlődésére egyáltalán nem figyel, nem is érdekli. Dorothy nagyon lelkesen veti bele magát a tanításba, és nagyon élvezi, a saját pénzén vesz tankönyveket, gyurmát, egyebeket, amikre szükség van. A gyerekek végre valódi oktatást kapnak, és ez Dorothynak valódi örömöt jelent.
"Ezekért a pillanatokért érdemes tanítani: amikor a gyerekek lelkesedése fellángol, mintegy válaszul a tanári lelkesedésre, és az értelem váratlan felvillanásai kárpótolnak minden korábbi lélekölő vesződésért. Nincs szebb munka a tanításnál, ha valaki szabad kezet kap. Dorothy ekkor még nem sejtette, hogy ez a "ha" az egyik legkomiszabb a világon."
Sajnos a szülők lépnek közbe itt is, akárcsak legtöbbször a valóságban. Azt mondják, erkölcstelenségeket tanít a gyerekeknek, és térjenek vissza a régi módszerekhez. Dorothy félti az állását, ezért engedelmeskedik, mert felrémlik előtte a nyomor emléke.
"Túl jól is értette már a modern világ új parancsolatát, a tizenegyediket, mely az összes többit semmissé teszi: "Ne veszítsd el állásodat!""
Közben a tanítónő tovább csiszolgatja a Dorothyról a szülőkben kialakított képet: templomba küldi, hogy jó benyomást keltsen. Ám Dorothynak már ez sem jelenti azt, mint régen. És itt következett a kedvenc idézetem.
"Titokzatos dolog a hitvesztés. Akárcsak maga a hit. Mint a hit, nem a logikában, hanem a lelkiállapot megváltozásában gyökerezik."
Dorothy lelke valóban megváltozott: most, hogy élt, tapasztalt, megismert sok embert és kicsit megismerte a világot is, már teljesen másképpen látta az addigi életét. De főként azt értette meg, hogy azok a dolgok, amiket átélünk, nem azért számítanak, mert testünkre hatnak, mondjuk az éhezés, a hideg, a nélkülözés: azért számítanak, mert a belsőnkben következik be az igazi változás ennek hatására. Nem számít, ha valaki a komlóföldeken dolgozik, ha eszméleténél tudna maradni, de hát ez nem sikerülhetett. Nem számít, hogy fázott, éhezett, ha utána megkeményedik az ember és el tudja viselni. A saját életemből eszembe jutnak a kollégiumi évek, az éhezés és a hideg, az éjszakai tanulások és az utazások, és a könyv elolvasása után rájöttem, hogy nem ezek számítanak, hanem az, hogy ezekből mit tanultam, az, hogy ezek mennyire erősítettek meg. Én legalábbis így értelmeztem.
"A közhelyet, hogy a fontos dolgok a lélekben történnek meg, most értette meg."
Dorothy hazatér. Meglepődtem, hogy nem akart változtatni az életén, inkább visszatér a régi kerékvágásba, anélkül, hogy ez zavarná. Talán számára ez volt a helyes döntés. A hazatérése után az emberek nem kérdezgetik őt, hogy merre járt, mi történt vele, és ezzel ráébresztik őt valamire, ami nekem is egy igencsak fontos részletnek tűnt.
"Az az igazság, hogy a vidéki embereknek csak nagyon homályos fogalmuk van arról, hogy mik történnek az ajtajuktól tíz mérföldnyire. A külvilág számukra terra incognita, melyet bizonyosan sárkányok és emberevő rémek laknak, ám ezek sem különösebben érdekesek."
Egy társadalom, amely nem érdeklődik a külvilág iránt, csak a saját maga belső ügyeivel szórakoztatja magát. Nem vesz tudomást arról, ami odakint történik. Néha úgy érzem, Magyarországon is ebbe az irányba tartunk.

Összességében ez a könyv érdekes utazás volt. Ahogy Dorothyt követtem, én is végigéltem a különböző fázisokat, most már egy kicsit másképpen tekintek magamra, meg a többi emberre. Az ember annyira szereti a hitet, annyira ragaszkodik hozzá, olyan nehezen vallja be magának, hogy elveszítette. Most nem csak a vallásos hitre gondolok. Bármilyenre. De az igazság az, hogy amíg az ember képes cselekedni, addig azt kell tennie, amit helyesnek lát. Talán így a hite is visszatér egyszer.