2011. augusztus 7., vasárnap

Dosztojevszkij: A félkegyelmű

Alig fél órája fejeztem be. Nagyon nehéz értelmeznem, sehol sem találok rá elemzést, de talán jobb is így. Olyan különös volt az egész, mint egy zaklatott álom, ami valahogy mégis a legmélységesebb érzéseket indítja meg az emberben, valahogy azt a különös érzést, hogy „na most, na most, na most, mindjárt megértem” – holott azt sem tudja, mit értene meg, de semmi nem is történik, semmiféle megvilágosodás.

Miskin hercegbe körülbelül az első részben beleszerettem, és először kis távolságtartással kezeltem, mint ahogyan a nehéz regényeket szoktam, mert félek, nem értem meg őket, ami, ha nem is mások előtt, de önmagam előtt kellemetlen. Az eszméi, a viselkedése, mind annyira… Annyira imádtam érte, végre egy igaz, tiszta lelkű szereplő, akinél éppen ez is volt a cél, hogy egy ilyet alkosson, mert általában csak én tekintem annak egyik-másik regény hősét. De ő az igazi ártatlan ideál megtestesítője. Ha ártatlan szereplőt akartam volna alkotni, én is éppen ilyenre csinálom, mármint, ha meg lenne hozzá a tudásom.

A többi szereplőről írok még. A cselekményt fel kell dolgoznom, és nem nagyon értem a végét sem. Mindjárt írok erről is, de előbb a szereplők.

Lizaveta Prokofjevna. Eléggé hisztérikus nőszemély volt, nem volt eleinte szimpatikus, azután mégis megkedveltem, nagyon is, főleg, amikor a herceg rávilágított arra, hogy ő egy gyermek. Tényleg az; nem rossz szándékú, csak kissé lobbanékony. Azt hiszem, a herceget is szereti, kivéve persze az Aglajával történt incidens miatt.

A Jepancsin lányok. Nagyon kedvesek és szimpatikusak voltak. Általában nem szoktott érdekelni az ilyen mellékszereplők sorsa, de róluk szívesen olvastam, mert aranyosnak találtam őket. Kivéve persze Aglaját. De őróla külön írok.

Ippolit. Őszintén szólva nem szívleltem, bár egyáltalán nem hiszem, hogy azt az általa írt és felolvasott kéziratot önsajnáltatásból vagy komédiázásból írta volna. Szerintem teljesen őszinte volt, bár ezzel persze magára is sok bajt hozott, és sokszor megbántott másokat, ezzel az ő fene nagy őszinteségével. De nem tetszett a hozzáállása, bár ez egy haldoklótól teljesen érthető gondolatmenet, de valamiért akkor sem szerettem, ha ő feltűnt a színen, olyan nyomasztó volt elképzelni a vele leírt jeleneteket.

Kolja. Őt nagyon szerettem. Tetszik, ahogy Aglajával és Varjával vitatkozik, nagyon aranyos kis fickó, tele jószándékkal, vigyázott a tábornokra is, szerette a herceget, és aztán az anyjával maradt. És Ippolitot is sokszor támogatta. Nagyon aranyos, kedves figura.
„Nyina Alekszandrovna [az anyja] aggódik miatta, mert korához képest túlságosan tűnődő; lehet, hogy derék ember válik belőle.”

Én biztos vagyok benne, hogy derék ember vált belőle, máshogy nem is tudom elképzelni!

Jevgenyij Pavlovics. Bevallom, féltem tőle, hogy megint elkezd beszélni a liberálisokról, meg ilyesmikről, pedig abból egy szót sem értettem. Talán azokat a részeket idősebb koromban kell majd elolvasnom. És zavarban voltam vele kapcsolatban amiatt is, mert nem emlékeztem rá, mi volt a családneve, és emiatt nem tudtam hová tenni.

Ivolgin tábornok. Egészen kedveltem, az őrültségei néha mulattatóak voltak, sajnáltam is a végén. Azért az agyamra tudott menni egyik másik jelenetben…

Vera Lebegyeva. Titkon reméltem, hogy a herceg egy kis szerelmet őiránta is táplál, és végül az egyik utolsó jelenetben, mikor a herceg Pétervárra utazik, hogy megkeresse Nasztaszja Filippovnát és Rogozsint, teljesült is a kívánságom valamennyire. Hát, nem szerelem, de azért megmelegedett tőle a szívem.

„…végül, amikor már egészen kinyitotta az ajtót, hogy elmenjen, a herceg harmadszor is megállította, megfogta, megcsókolta a kezét, aztán homlokon csókolta, és valami „szo­kat­lan” arckifejezéssel azt mondta: - A holnapi viszontlátásra!”

De szép!

Gavrila Ardalionovics Ivolgin. Kedveltem, annak ellenére, hogy nem mindig szimpatikus figura. Szegény, úgy belehabarodott Aglajába. Ott még utáltam Aglaját, olyan éretlenül viselkedett azzal a szegény férfival. És amikor, azt hiszem a harmadik vagy negyedik rész elején leírják az ő jellemét, egészen hasonlónak találtam magamhoz… Ott már tényleg megkedveltem. Heves, az biztos, de kedveltem.

Varvara Ardaliovna. Őt is kedveltem, még jobban mint a bátyját. Okos és ravasz, és önálló is. Ptyicint is kedveltem, ő volt az egyik legszimpatikusabb szereplő az egész történetben, nem heveskedett, mindig próbálta megbékíteni az embereket.

A többi mellékszereplőről nem igazán volt kiforrott véleményem, bár Ferdiscsenkót kifejezetten utáltam, de nem hagytak annyira mély nyomot.

A főszereplők.

Parfjon Szemjonovics Rogozsin. Ha már fáradtam azzal, hogy kibetűzzem a neveket, mostmár le is írom őket. Szóval Rogozsin. Nagyon kedveltem az első pillanattól fogva, igazi ellentéte Miskinnek, márpedig én imádom az ellentéteket. Egy igazi szenvedélyesen szerelmes bajkeverő, aki kibe másba lehetne szerelmes, mint a gyönyörű Nasztaszja Filippovnába. A szenvedélyéhez persze a beteges féltékenység is hozzátartozik, ezért együttélésük alatt folyamatosan gyötrik egymást. Rogozsin és Miskin kapcsolatának megromlása nekem is olyan őszintén fájt, mint a hercegnek…

„Rogozsin nem csupán egy szenvedélyes lélek; mégiscsak harcos ember: erővel vissza akarja szerezni elvesztett hitét. Most gyötrelmesen nagy szüksége van rá... Igen! Hinni valamiben! Hinni valakiben!”

A vallásról való beszélgetésük is nagyon érdekes volt. De e kedvenc jeleneteimről később.

Nasztaszja Filippovna. Eleinte gyűlöltem, utána rajongtam az ő és a herceg között húzódo kapcsolatért, olyan titokzatosnak és végzetesnek tűnt és pont az ilyeneket szeretem. Bár teljesen érthetetlen volt párszor, hogy mit miért csinál, gondolom, még sokszor el kell olvasnom, és még nekem is érnem kell egy kicsit ehhez a könyvhöz, mert elég sok benne a homályos részlet. Gyönyörű és veszedelmes nőszemély, ezt szerettem benne, főleg mikor helyrerakta a pályaudvaron azt a fickót. Az nagyon tetszett! Mindenesetre a regény végén, mikor elszökik Miskin elől, az esküvő előtt, megint csak nem voltam benne biztos, hogy szereti-e akkor a herceget, vagy nem. Haragudtam rá egy kicsit azt hiszem, de a legvégére már semmiképpen sem kedveltem.

Aglaja Ivanovna. Hát, eleinte őt sem kedveltem, a végén meg eléggé sajnáltam. De közben voltak jelenetek, amikor megkedveltem. Tetszett, hogy dacos és büszke, hogy olyan szép, de nem tetszett, ahogy a herceggel bánt, még akkor is, ha ezt azért tette, mert szerelmes volt belé, sőt, éppen ezért nem. Hogy lehordta egyfolytában!... De azért inkább őt kellett volna elvennie Miskinnek, mint Nasztaszja Filippovnát. Azért mondjuk tiszteltem Aglaját, hogy elvitte Miskint N. F-hoz, és ezzel tönkretette a saját boldogságát. Remélem, utána hozzáment Gavrila Ardalionovicshoz, végül is volt szó valami olyasmiről, hogy ők ketten valamiért találkoztak a padnál…

Lev Nyikolajevics Miskin herceg. Őt hagytam utoljára, mert kicsit tartok tőle, hogy sokat fogok írni róla. Najó, megpróbálom visszafogni magam. Ő lett az egyik legkedvesebb „regényhősöm”, annyira ártatlan, naiv, jóakaratú személy, és mindenki mégis kineveti, persze sokan nem is kedvelik. Olyan szerelmes vagyok belé! Amikről beszélt, például az elején a halálbüntetés, meg a Marie története, mind olyan emberinek tűnt, vagyis emberközelinek, tényleg, mintha Krisztus lenne. Ugyanúgy vették körbe a gyerekek is. Végül is tényleg kicsit bolond volt, de csak a jó értelemben, hogy csak azt a lányt tartotta fontosnak, és nem érdekelte a falubeliek véleménye. Mindig tűzbe ment mások jóhíréért! Hittem benne, hogy talán Nasztaszja Filippovnát is meg tudná javítani valamelyest. Olyan izgalmasak voltak azok a sorok, amikben az iránta való érzéséről írtak. Imádom az ilyen szerelmeket! Aglajával csúnyán elbánt, persze nem szándékosan, de ott egy kicsit én is butusnak tartottam. De azért szerettem, ugyanúgy!

Kedvenc jeleneteim.
Az elején a Marie története nagyon szép volt, meg is hatódtam rajta. Kicsit olyan volt, mint egy bibliai történet.

„…megcsókoltam, és azt mondtam: ne gondolja, hogy nekem valamiféle rossz szándékom van, én nem azért csókolom meg, mert szerelmes vagyok belé, hanem azért, mert nagyon sajnálom, és én sohase tartottam őt bűnösnek egy cseppet sem, csak szerencsétlennek. Nagyon szerettem volna megvigasztalni, és biztosítani, hogy nem kell olyan alávalónak tartani magát mindenki előtt, de ő, úgy látszik, nem értette meg. Én mindjárt észrevettem ezt, bár jóformán egész idő alatt csak hallgatott, és szemét lesütve borzasztóan restelkedett. Amikor befejeztem, kezet csókolt nekem: én is mindjárt megfogtam a kezét, de ő gyorsan elrántotta.”

Főleg az a rész tetszik, hogy próbálja meggyőzni, hogy nem kell mindenkinél alávalóbbnak tartania magát. Ezt később is sok embernek próbálta megmagyarázni, és szerintem ez a mai világban is sokaknak, nemhogy jólesne, de megmentené őket, ha valaki ilyet mondana nekik.

„- Igaz? - kérdezte.
- Igaz - suttogta a herceg.
- Elvesz, minden nélkül, ahogy vagyok?
- Elveszem, Nasztaszja Filippovna...”

„A herceg felállt, és remegő, félénk hangon, de egyúttal a mélységesen meggyőződött ember arckifejezésével így szólt:
- Igaza van, Nasztaszja Filippovna, én semmit sem tudok, semmit se láttam, de én... úgy gondolom, hogy ön tisztel meg engem, nem pedig én tisztelem meg önt. Én semmi sem vagyok, ön azonban szenvedett, és tisztán került ki ebből a pokolból, ez pedig sokat jelent. Hát miért szégyenkezik, és miért akar elmenni Rogozsinnal? Ön lázas... Visszaadta Tockij úrnak a hetvenötezret, és azt mondja, hogy eldob mindent, ami itt van... ezt a jelenlevők közül nem tenné meg senki. Én... szeretem önt... Nasztaszja Filippovna... Én meghalok önért, Nasz­taszja Filippovna. Én soha senkitől nem tűröm el, hogy akár egy rossz szót is mondjon önről, Nasztaszja Filippovna... Ha szegények leszünk, dolgozni fogok, Nasztaszja Filippovna...”

És kinevetik… Én már itt nagyon szerettem. Annyira meghatott ez a jelenet, pedig még éppen csak az elején jártam! De ez olyan gyönyörű volt… Hisz benne, hogy a nő nem bűnös, csak annak tünteti fel magát. Egyébként igaza is van. Azt hiszem. De ezen még rágódnom kell.

„…akárhogy volt is, az világos, hogy ennek a szegény lovagnak mindegy volt, kicsoda-micsoda a hölgye, és mit csinál. Elég annyi, hogy őt választotta, és hitt „tiszta szépségében”, és örökre őneki hódolt; hisz éppen az az érdeme, hogy ha aztán tolvaj lett volna az a nő, szükségképpen mégiscsak hitt volna benne, és lándzsát tört volna tiszta szépsége mellett. A költő bizonyára egyetlen rendkívüli figurában akarta egyesíteni egy magasztos, tiszta lelkű lovag középkori, plátói, lovagi szerelmének egész óriási fogalmát; természetesen ez mind eszmény. A „szegény lovagban” ez az érzés már a legvégső fokig, az aszketizmusig jutott; be kell ismernünk, hogy az ilyen érzésekre való képesség sokat jelent, és hogy az ilyen érzések mély és részben dicséretes nyomot hagynak maguk után, nem is beszélve Don Quijotéról. A „szegény lovag” ugyanolyan Don Quijote, csak nem olyan komikus, hanem komoly. Én eleinte nem értettem, és nevettem rajta, de most már szeretem a „szegény lovagot”, és ami a fő, becsülöm a hőstetteit.
Így fejezte be Aglaja, és ha ránézett az ember, nehéz volt megállapítani, komolyan beszél-e vagy gúnyolódik.”

Ezzel szinte le is írta Miskin herceget.

Most ugyan nem időrendben idézek, de az egyik legjobb jelenet, ami tényleg odaszögezett a székhez, és amitől szinte transzba estem, az az azt megelőző jelenet volt, mikor Miskinre rátámad Rogozsin és ő rohamot kap. Az a vihar előtti csend… Az a baj előtti feszültség, nagyon, de nagyon hatásosan volt megírva.
Itt elmélkedik arról a pillanatról is, ami a rohamot előzi meg, és ezt is nagyon szerettem.

„Ám abban, hogy ez valóban „szépség és imádság”, hogy ez valóban „az élet legfelsőbb szintézise”, nem kételkedhetett, sőt fel sem tételezte, hogy ebben kételkedni lehet. Hisz abban a pillanatban nem holmi álomképnek tűntek elébe, mint amilyeneket a hasis, az ópium vagy az ital okoz, az értelmet lealacsonyító, a lelket eltorzító, nem normális és nem létező látomások. Ezt a beteges állapot elmúlásával józanul meg tudta ítélni. Az a pillanat éppenséggel csupán az öntudat rendkívüli erőfeszítése volt - ha már egy-két szóval kell kifejezni ezt az állapotot -, az öntudaté, és egyúttal a legeslegközvetlenebb életérzésé is. Ha abban a másodpercben, vagyis a roham előtti legutolsó pillanatban olykor volt még ideje világosan és tudatosan azt mondani magában: „Igen, ezért a pillanatért oda tudnám adni az egész életemet!”

És az volt az egyik kedvencem, mikor este odarohan hozzá Nasztaszja Filippovna. Megrázó volt és viharos, és nem is tudom még, micsoda. Borzongtam…

„A nő térdre ereszkedett előtte, ott mindjárt az utcán, mint egy őrült. A herceg ijedtében hátralépett, ő meg igyekezett elkapni a kezét, hogy megcsókolja, pontosan ugyanúgy, mint nemrégen álmában, és most is könnycseppek ragyogtak hosszú szempilláin.
- Állj fel, állj fel! - mondta izgatottan suttogva a herceg, és próbálta felemelni. - Állj fel, de gyorsan!
- Boldog vagy? Boldog? - kérdezte a nő. - Csak egy szót mondj nekem: boldog vagy? Ma, most? Nála voltál? Mit mondott?
Nasztaszja Filippovna nem állt fel, nem is figyelt a hercegre; sietve faggatta, és olyan sietve beszélt, mintha üldöznék.
- Holnap elutazom, ahogy parancsoltad. Nem leszek... Hisz utoljára látlak, utoljára! Most már aztán igazán utoljára!
- Csillapodj le, és állj fel! - mondta kétségbeesetten a herceg.
Nasztaszja Filippovna mohón nézett rá, és megragadta a herceg kezét.
- Isten veled! - mondta végül, felállt, és elsietett, szinte elfutott tőle. A herceg látta, hogy hirtelen ott terem mellette Rogozsin, karon fogta, és elvezette.”

És amikor Aglaja megint megharagszik rá, de Koljától szerez egy sündisznót, és bocsánata jeléül elküldi a hercegnek, aki borzasztóan örül neki. Nagyon kedves jelenet, és jót nevettem rajta, mikor másnap, a herceg látogatásakor Aglaja megkérdezi.

„- Megkapta a sündisznómat?”

Aglajával volt egy nagyon kedves jelenet, csak az a baj, hogy nem találtam meg. Azt hiszem, az volt, mikor először találkoztak a padnál, és felébresztette… Vagy nem is az volt… Már nem tudom. Az is lehet, hogy csak akkor fogott meg, és mostmár nem találom olyan szépnek, és ezért nem találom. De amikor a herceget szerelmesnek írják le, az mindig tetszik, függetlenül attól, hogy kiről van szó.

„...minden kirepült a fejéből azon az egyen kívül, hogy Aglaja itt ül előtte, ő meg csak nézi-nézi, és ebben a pillanatban szinte mindegy volt neki, miről beszél ez a lány.”

Végeredményben is… Nagyon jó, és nagyon nehéz könyv volt, de sokat segített, hogy sok érdekes szereplő volt benne. Remélem, egy napon jobban fogom érteni, és biztos hogy még sokszor el akarom olvasni!!!


2011. augusztus 5., péntek

Antoine de Saint Exupéry: Éjszakai repülés

Egészen rövid idő alatt olvastam ki, mégis jóval nagyobb hatással volt rám, mint mondjuk az Anna Karenina, amit pedig több hétig olvastam. (Bár az is egészen tetszett, csak éppen nem lett kedvencem.)Csodálatosak benne a gondolatok, szinte minden oldalon találni valami szép mondatot, vagy jelenetet.

„(…)a Nagy Medvétől a Nyilas felé haladtunk, s mi más gondunk lehetett ezen a százfokú lépcsőn, mint a Hold árulása.”

„Egy hivatás nagysága elsősorban talán abban van, hogy egyesíti az embereket; csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.”

 Vannak benne megrázó részek, például, mikor Guillaumet történetét meséli el, hogyan próbál kimenekülni a hidegben a hegyek közül, ahová lezuhant a gépe. És már mindenki lemondott róla, mégis visszatér! Igaz, utána teljesen meggyötörte már a hideg, mégis, azzal, hogy a kórházban hal meg a jégmezők helyett, mintha győzelmet aratna a természet felett.

„Hóban - mondtad - az emberben lassan eltompul az önfenntartás ösztöne. Két-, három-, négynapi menetelés után már csak egyet kívánunk: az álmot. Nagyon kívántam. De azt mondtam magamban: ha a feleségem azt hiszi, hogy még élek, akkor hiszi azt is, hogy megyek. A bajtársak is azt hiszik. Mindnyájan bíznak bennem. Hitvány alak vagyok, ha nem megyek tovább.”


Még sok nagyon szép gondolat van benne. Annyira megható volt az egész, és a végén kifejtett gondolatokkal is annyira egyetértettem! Imádom Exupéry-t, a stílusa egyszerűen magával ragadó, annyira ott voltam, miközben olvastam, hogy ha nem szól rám a húgom, hogy le kéne szállni a vonatról, hát biztosan fennmaradtam volna. (Ez persze nem csak Exupéry írásaival kapcsolatban fordult már elő velem.)

„Mielőtt fölszálltam volna, hogy másutt alkalmasabb terepet találjak, időztem még egy keveset itt. Boldogság - lehet: gyerekes boldogság - fogott el, hogy olyan területen hagyhatom lábam nyomát, amelyet eddig még soha senki, se ember, se állat nem illetett. Egyetlen mór se vállalkozhatott volna ennek az erődnek a megostromlására. Soha európai nem kutatta ki ezt a területet. Végtelenül szűz homokot tapostam. Én voltam az első, aki egyik kezéből a másikba csorgatja, mint drága aranyat, ezt a kagylókból lett port. Az első, aki megtöri a csöndet. Ezen a sarki jégmezőre emlékeztető tetőn, amelyen soha még egyetlen fűszál sem nőtt, mint egy szélhordta mag, én voltam az élet első tanúsága.”


A sivatagban való bolyongás is nagyon izgalmas volt, annyira szerettem volna, ha megmenekülnek, a valóságban persze nyilvánvaló volt, hogy életben marad, hiszen különben hogy írta volna meg a könyvet? Annyira beleéltem magam a könyv világába, hogy ezen nem is gondolkoztam. Talán ezért tudnak egyesek a filmeken is izgulni, noha tudjuk, mi lesz a vége.

„Nem bánok semmit. Játszottam - vesztettem.
Ez a mesterségem rendje. Mégis: én magam szívtam a tengeri szél ízét!
Akik megízlelték egyszer, soha többé nem felejtik el ezt a táplálékot. Ugye, bajtársak? Nem a veszélyes életről van szó. Ez a fogalmazás nagyképű. Utálom a torreádorokat. Én nem a veszélyt szeretem. Nagyon jól tudom, mit szeretek. Az életet.”


Persze a rajongásomat csak tetézte, hogy repülőzésről volt benne szó, csillagokról, éjszakáról, sivatagról és dél-amerikai tájakról, amikért amúgy is odavagyok (főleg a repülőkért. De most már a tájakért is: meg is néztem Google Earth-ön a Laguna Del Diamanté-t például. Gyönyörű, de a téli képekről mindig Guillaumet jutott eszembe!...).


Abbahagyom az idézgetést, mert akár be is idézhetném az egész könyvet! Egyszerűen mindenkinek csak ajánlani tudom, annyira gyönyörű. Csodálatos!!!


„Csak a Lélek fuvalma teremtheti meg az agyagból az embert."