2012. július 4., szerda

Carmen Laforet: A semmi


Hát ez a könyv aztán tényleg felülmúlta a várakozásaimat. Annyira tetszett, és még most is a hatása alatt állok. Van a spanyol írókban valami eleven, ami lángragyújtja az embert legbelül - talán csak az oroszok képesek még ilyen félig tébolyodott-félig józan deakkormostnemtudjukhogynormálise szereplőket alkotni. Tényleg, néha leírhatatlan érzés fog el egy-egy szereplőt felidézve, annyira álomszerű és mégis annyira mellbevágóan valósághű volt az egész. Utoljára ennyire A félkegyelmű szereplői hagytak bennem nyomot, ilyen mélyet és meghatározót.

Kezdem akkor a szereplők kivesézésével.

Andrea: Főhősnőnk kicsit félszeg, nem mindig mondja meg másoknak, mit is gondol, de borzasztóan szenved a bezártságtól, a szegénységtől és a magánytól. Fantasztikus, hogy mennyire azonosulni tudtam vele: a kezdeti boldog lelkesedés, a majdnem teljes pénztelenség és éhezés a hónap végén, az emberekhez való gyerekes ragaszkodása és a konfliktuskerülése mind a régi önmagamat juttatta eszembe. Gyakorlatilag végig tudtam olvasni saját magam történetét: ahogy az életöröm szinte kivész belőle, az emberi kapcsolatok megváltoznak, mivel a másik személy bálványozása - és itt most nem szerelemről van szó, hanem egy másik ember iránti feltétlen rajongásról! - nem mindig vezet jóra és szinte mindig felesleges.

És a felismerés, hogy az élet mégsem olyan, ahogyan forrongó tizennyolc éves szemmel látjuk:

"Úgy éreztem, mit sem ér a rohanás, hogyha az ember mindig ugyanazon a zárt úton, a személyisége útján kénytelen haladni. Egyesek életre születnek, mások munkára, megint mások csak arra, hogy nézzék az életet. Nekem a szemlélők silány kis szerepe jutott. Képtelenség kilépnem belőle. Képtelenség megszabadulnom tőle."
(...)
"Szomjas arcom élvezettel itta be a záporó könnyeket."

(Itt én is sírtam, mert túlságosan tükrözte az érzéseimet a könyv...)
"Ujjammal dühösen törölgettem őket. Sokáig sírtam ott, a közönyös utca kínálta meghittségben, s úgy éreztem, lassan megtisztul tőle a lelkem."
 (Sóhaj)
"Pedig a kiábrándult kislányhoz illő bánatom nem érdemelt akkora felhajtást. Gyorsan túljutottam az életemnek egy újabb fejezetén, melyre fölösleges többé emlékeznem. Hiszen ennél jóval nagyobb fájdalommal is találkoztam a környezetemben, az mégis hidegen hagyott..."
Annyira szép. Azt hiszem, mindenkinek érdemes elolvasnia, aki telve reménnyel és lelkesedéssel vágott neki az életnek, azután valami miatt csúnyán arcra esett: mert nem teljesen olyanok voltak a dolgok, ahogy elképzelte őket.
(...És itt most feledkezzünk meg egy kicsit a szerelmi bánatról... Csak azért mondom, mert teljesen olyan, mintha arra gondolnék. Pedig nem. A szerelem éles, bénító fájdalom, amely azonban elmúlik, ha mi is úgy akarjuk. Az életben való csalatkozás azonban lappangó, lassú, konstans kín: nem heverhetjük ki, csak eltűrhetjük, ahogy belülről felemészt...)

Ena: Ő is egy különleges személyiség, Andrea legjobb barátnője, aki szeret játszadozni az udvarlók szívével. Kicsit igazságtalannak és kegyetlennek tartottam, de még így is meg volt benne az a melegszívűség, ami indokolta, hogy Andrea ennyire lelkesedjen érte. Tetszett a kettős, nehezen megítélhető természete és a győzelme a végén. Vele is fel tudtam fedezni néhány közös vonást magammal, mégpedig azt, ahogy az emberekhez viszonyul.

"Én nem a jóságot, de még csak nem is a jólneveltséget keresem az emberekben... bár azt hiszem, ez utóbbi elengedhetetlen ahhoz, hogy együtt lehessen élni velük. Én az olyan embereket szeretem, akik másként szemlélik az életet, mint a többiek, akik eltérően véletkednek a dolgokről, mint a többség... "

"Én az olyan embereket szeretem, akikben megvan a kellő őrültség, aminek köszönhetően a létezés nem olyan egyhangú, még akkor is, ha ezek az emberek szerencsétlenek, és mindig a fellegekben járnak..."

Román: Igen, így hívták Andrea egyik nagybátyját. Hát, nem is tudom, mit gondoljak róla... Az egyik pillanatban imádtam, a másikban utáltam. Ezért volt izgalmas ez a regény, mert nem tudod, a következő pillanatban kit utálsz, vagy szeretsz meg. Na ja, mint az élet.

Juan: Ki nem állhattam, mert verte a feleségét. Talán csak azt szerettem benne, hogy olyan odaadó volt a kisgyermekével szemben. Meg az a művészi öntudata is az agyamra ment... Ha én lettem volna a felesége, faképnél hagyom.

Gloria: Kissé narciszikus hajlamú nőszemély, aki alapvetően kedves, de valahol mégis megbízhatatlannak tartottam, olyannak, aki túl nagyra becsüli magát, és másokhoz is csak azért kedves, mert remél tőlük valamit. Végeredményben őt sem tudom, hogy kedveltem-e.

Nagymama: Imádtam! Jaj szegényke, csontsovány volt, és Andreának még akkor is odaadta az ételadagját, persze csak titokban. Kicsit hibbant volt és már cseppet sem igazságos, ráadásul túlságosan imádta a fiait, Románt és Juant, akik végül tönkretették. Ő sem mindig egy túl pozitív személy, de nekem szimpatikus volt.

Jaime: Aranyos volt, bár leginkább az Enával való kapcsolata miatt szerettem. Külön pluszpont, hogy amikor Ena és Jaime, a szerelmespár, és Andrea együtt lemennek a tengerpartra, Andrea nem irigykedő harmadiknak érzi magát, hanem boldogan sütkérezik a szerelmesek kisugárzásában. Szerintem manapság nagyon kevés ember van, aki nem irigykedő szemmel nézte volna őket. (Én? Nem tudom, én milyen szemmel néztem volna.)

Pons: A végén megharagudtam rá! Bár igazából le is van írva, hogy mi vele a baj: olyan gyerek még...

Guíxols és társai: Fontoskodó művészbanda, kicsit nagyképűek, de én azért szerettem őket. Viccesek voltak!

Angustias: A regény felétől már nem képviselt fontos szereplőt. Ő volt a "gonosz", szigorú nagynéni, aki Andreát kordában akarta tartani, és még sétát sem engedélyezett neki. De azért kedveltem. Tudom, meglepő, de valahogy mégis.

A többi szereplő is izgalmasan volt megjelenítve, senki fölött sem tudunk végső ítéletet mondani, hogy jó vagy rossz szereplő-e. Igen, nagyon különös könyv. Tele van csempészekkel, családon belüli erőszakkal, kacérsággal és szegényekkel, gazdagokkal, de mégis, mindenkiben van valami jó. Ezért is tetszett nagyon ez a regény.

És azok az éhes napok...
"...farkaséhes voltam, mikor kézhez kaptam az újabb havi pénzemet, és szinte sajgó, de egyszersmind gyönyörtel érzéssel gondoltam, hogy most azonnal enyhíthetek rajta."

"...borotvaéles minden idegszálam, kikezdte az éhség, ami nálam már szinte szokványos jelenségnek számított, olyannyira, hogy szinte észre sem vettem."

A táncmulatság, ahová nem volt szép ruhája...
"Egy szempillantás alatt feszélyezett lettem szegényes öltözékem miatt. (...) A legtöbb lány csinos volt. Pons bemutatott egy négy-öt tagú csoportnak, mondván, az unokatestvérei. Nagyon félszegnek éreztem magam köztük. Szinte sírni támadt kedvem, hiszen ez az érzés semmiben sem hasonlított ahhoz a sugárzó lelkesedéshez, amit annyira vártam."

A könyv nagy részét idézhetném, mert rengeteg dolog felidézte bennem a másfél, kollégiumban töltött évet. Büszke vagyok azokra az időkre, néha már szinte kérkednék vele: mintha csak a nélkülözés és a fizikai táplálék hiányosságai keményítettek volna meg azokban az időkben, most pedig a jólét (amit csakis S.-nek köszönhetek...) puhítana meg, és venné el az akaraterőmet. De már nem vonhatom meg magamtól újra a táplálékot, enélkül kell visszaedzenem az akaratomat...

Visszatérve a regényre, még egy utolsó szóra: elképesztően jó volt, izgalmas, szívszorító, megborzongató, de időnként a Szépség is megmutatkozott benne, mind a történetben, mind a stílusban. Olyan szépen volt megírva, hogy lelki felüdülést jelentett az olvasása. Sajnáltam, hogy vége lett, ilyen jó könyvet ritkán talál az ember. Tudom ajánlani mindenkinek, aki volt már reménytől duzzadó tizennyolc éves, és most már nem az...