Ez a könyv szerb, horvát, albán, bosnyák és bolgár műveket is tartalmaz. A történetek változatos hangulattal és formában dolgozzák fel a Balkán különböző népeinek sorsát, írnak arról, hogyan történtek a mészárlások, hogy milyen az élete egy menekültnek, hogy hogyan élnek meg egymás mellett teljesen különböző emberek, amíg a politika úgy nem manipulálja őket, hogy gyűlölni kezdjék egymást. Alapvetően arról szól, milyen másnak lenni, valamiben különbözni egy országban az átlagostól, más nemzetiségűnek lenni, más vallásúnak lenni, vagy csak kicsit élesebben látni az átlagnál. Megható és megrázó történetek egyaránt előfordulnak ebben a novelláskötetben, mesés formába öntve, durva naturalizmussal ábrázolva, meghatóan, tárgyilagosan, próféciaként, látomásként, vallomásként.
Bevallom, egyetlen novella van, ami nem tetszett belőle, és az éppen a legelső. A többiben viszont mind nagyon érdekes gondolatokat, helyzeteket találtam, és ahogy kialakult bennem egy kép a Balkánról, úgy egyre inkább úgy éreztem, a helyzet sokban hasonlít arra, ami ma Magyarországon van. Teljesen véletlenül ennek a könyvnek az olvasása közben történtek a zavargások Svédországban, így aztán még aktuálisabbnak éreztem a leírtakat.
A legmeghökkentőbb számomra az a mindenütt észlelhető tény, (a balkáni országok csak kiváltképpen beszédes példái ennek), hogy a közösségek készek szó szerint keresztre feszíteni, fizikailag megsemmisíteni mindenkit, aki a "szent teheneket" le akarja vágni, aki kimondja a keserű igazságokat vagy megpróbál olyan megoldásokat találni, amelyek ellentétben állnak a hagyományosan uralkodó vélekedésekkel. Bizonyos hatalmak befolyása alatt, amelyekhez a politikát éppúgy számíthatjuk, mint a médiát, ezeknek a közösségeknek gyakran fel sem tűnik, amikor az emberiség szent értékeit valóban megfosztják értelmüktől és elszakítják lényegüktől, hogy elvont frázisokká alakítva lózungokként használhassák őket a hatalomért folyó harcban, visszaélhessenek velük meghatározott körök, csoportok, vagy egyének érdekében. /Fatos Kongoli - Egy egyszerű igazság/
Más volt úgy olvasni ezt a novellagyűjteményt, hogy magaménak éreztem a helyzetet. Nem az üldözöttekét, akiket meggyilkolnak, csak mert más rasszba tartozik, más nemzet fia, vagy más vallás követője. Hanem azokét, akik elmenekültek onnan, amikor felismerték a veszélyt, azt, hogy a szomszédaik ellenségekké váltak, hogy családokat szakítanak szét. Amikor pedig elmondják odakint az igazságot, az egész nemzet ellenük fordul, mert nem akarják elismerni, amit tettek, és a nacionalizmus jótékony leple alá borítják az egész vérengzést, mintha a nemzetiesség nevében elkövetett bűn nem lenne bűn.
Az értelmiség feladata mentségek gyártása azok számára, akik nőket és gyermekeket gyilkoltak le. Újságíróként és hírmagyarázóként pedig az a dolga, hogy hazugságokat terjesszen, majd bebizonyítsa, hogy igazak. Azonnal felismertem, hogy a saját népem arra kér, legyek cinkosa egy bűntettben, tegyek úgy, mintha megértenék és megbocsátanék egy olyan cselekedetet, amelyekről tudom, hogy megbocsáthatatlanok.Megrázó volt mindvégig a gondolat, hogy Európában tulajdonképpen milyen közel vagyunk egy háború kirobbanásához. Nacionalista feszültségek, munkanélküli fiatalok, euróövezeti válság, zavargások mindenütt. Az emberek elégedetlenek, feszültek, mindenki acsarkodik mindenkire, idős a fiatalra, szegény a gazdagra, nép a politikusokra, magyar a cigányra, nyugdíjas a kommunistákra satöbbi. Még a nyugati országok se tudnak mit kezdeni ezzel.
Természetesen nem csak a szerbek állnak elő ilyen igényekkel. Nem sokkal jobb a helyzet a mai Amerikában sem, csakhogy ez nem mentség. A múlttal való szembenézés elmulasztása hátrafelé bicikliző társadalommá tette Szerbiát, mely képtelen a jelent látni, még kevésbé megbirkózni a kor nehéz feladataival. Olyan, mint az a család, amelyik este körbeüli az asztalt, és úgy tesz, mintha a nagymama nem aznap szúrta volna le ollóval a postást, miközben az egyik kislányát nagyapó próbálta megerőszakolni a fürdőszobában. /Charles Simic - Odrod/
Azt hittem, hogy fontosak számomra a különféle tárgyak, amiket összegyűjtögettem, régi porcelánok, a nagymamám poharai, képek, ritka könyvek. Most már tudom: abból az egészből semmi sem fontos többé - csak az, hogy az emberek emberek legyenek, és ne vegyen többé körül az a szörnyű fanatizmus. Illuzórikus kívánság, igen. De ha fiatalok volnánk, elmennénk valahová messzire, talán elhagynánk Európát is, ezeket a nemzeteket, ezt az egész vakságot. /Irena Vrkljan - A Mila bolygó/Összességében azt mondhatom, hogy nagyon mélyen megérintett a könyv, szinte minden sora valahogy szorongást váltott ki belőlem a jelenlegi állapotokkal kapcsolatban. Ilyenek a jó könyvek: hatással vannak ránk, és rávesznek, hogy változtatni akarjunk valamin.
