George Orwell - A lelkész lánya

Különleges történet volt ez a regény. Egy történet a hitvesztésről. Dorothy, a lelkész lánya különös utat jár be, pedig a kezdetkor biztos voltam benne, hogy soha nem fogja elhagyni a falu határait. Olyan lány, aki vallásos szokásokat követ nagyon szigorú napirend mellett, hithű anglikán keresztény, kötelességtudó, alázatos, szolgalelkű, jóakaratú. Az apja régimódi, begyöpösödött vidéki lelkész, képtelen tudomást venni a valóságról, a saját kis valóságát éli, és úgy gondolja, hogy nem az ő hibája az, hogy a gyülekezetbe már alig jár egy tucat ember, és ezeknek a felét is Dorothynak köszönheti.
A történetet egy gonosz, pletykás öregasszony indítja el.

"A rendes kisvárosi pletykafészkekhez képest olyan volt ő, mint mondjuk, Freud Boccaccióhoz viszonyítva. Az ő elmondása alapján úgy tűnhetett, Knype Hill a maga mindösszesen ezer lakójával romlottabb volt, mint Szodoma, Gomora és Buenos Aires együtt."

Az első jelenetben rögtön észrevettem, hogy Dorothynak már nem jelent őszinte örömet és átszellemülést az istentisztelet. A folytonos önszurkálásával, önostorozásával éppen azt bizonyítja nekünk, hogy azok, akik a leginkább kínozzák magukat a hit nevében, azoknak a hite áll a leggyengébb lábakon. Egy sétája alkalmával a természet szépségeinek láttán fogja el az áhítatos öröm.

"Egyszerre valami nagy-nagy boldogság ötötte el a szívét. Ezt a rejtélyes, a teremtett világ és a természet szépségei fölött érzett örömöt - talán tévesen - az Isten szeretetével azonosította. Ahogy ott térdelt a hőségben a bódító illatokkal és sűrű bogárzümmögéssel eltelítődve, úgy érezte, valami mámoros zsoltár hangjait hallja, amely a föl és minden teremtett lény dicséretét zengi örökkévalóan. (...) Eladdig, míg zavartan ráeszmélt, hogy az arcát simogató édeskömény levelét csókolja önfeledten.
Tüstént megálljt parancsolt önmagának. Mit is tett? Isten imádta, vagy csak e földi világot? Az öröm elillant szívéből, s a helyébe gyötrő, jeges érzés telepedett, hogy ismét hatalmába kerített valami félpogány révület. Keményen megrótta magát. (...) Dorothy letépett egy tüskét a vadrózsabokorról és háromszor jól beledöfte a karjába, hogy emlékeztesse magát a Szentháromság három személyére, majd kimászott a kerítésen, és sietve felkapott a kerékpárjára."

Nekem valahol elég megrázó jelenet volt. Miért nem képes valaki egy lépést se tenni anélkül, hogy a vallása közé szorítkozzon? Nem képes örömet érezni anélkül, hogy ne érezne utána bűntudatot. Szerintem így képtelenség élni. Nem is csoda, hogy Dorothy később emlékezetét elveszítve, nyomorúságban tengeti életét. A városka botrányhősével (Mr.Warburton) való találkozás után tűnik el, ezért mindenki úgy véli, szégyenében tűnt el. Ő azonban nem emlékszik semmire a történtekből. Komlószedők közé kerül, és másból sem áll napja, mint a kemény fizikai munkából. Érdekes, ahogy lassan apatikus közönybe süllyed a saját kilétét illetően.

"Így múlt el egy hét, azután kettő is, és Dorothy nem került közelebb azonossági problémájának megoldásához. Sőt inkább eltávolodott tőle, mert egy-két ritka pillanattól eltekintve föl sem merült benne a kérdés. Magától értetődőnek vette furcsa helyzetét, és nem gondolt sem a múltra, sem a jövőre. (...) Ez az élet kimerítette, és felemésztette minden erejét, de mélységesen boldoggá is tette. A táblákon töltött hosszú napok, a csapnivaló koszt, az elégtelen alvás, a komló illata a és a füstszag szinte állati bágyadtságba vetette. Elméje eltompult, ahogy az esőtől, a napsütéstől és az állandó friss levegőtől a bőre is elvesztette érzékenységét."

A kemény fizikai megpróbáltatások teszik ilyenné az embereket. Hogy máshogy lehet ezt elviselni, mint öntudatlanul? Hogyan élnek nap mint nap azok az emberek, akiknek ilyen kegyetlenül megerőltető munkát kell végezniük egész életükben minden nap (például Kínában, Amerikában vagy akárhol máshol), és soha egy pillanatra sem tudnak elmerengeni az életükön, ami másokéval ellentétben talán nem is folyik, csordogál az idő mentén, hanem, mint egy tó, évről évre apad, és végül teljesen kiszárad. Mostanában amúgy is sokat gondolkoztam ezen, és ebben a könyvben érdekes gondolatokat találtam ezzel kapcsolatban.
Ezek után Dorothyt traumaként éri, mikor az emlékezete egy újságcikk hatására hirtelen visszatér.

"Úgy érezte, többé nem az, akinek egy órával azelőtt tudta magát. Belül és kívül minden megváltozott. Mintha valami felszakadt volna elméjében, szabadjára engedve rég elfelejtett gondolatait, érzéseit és félelmeit. Az előző három hét álomszerű tompultsága egy csapásra elmúlt. Mert igazi álomvilágban élt, hiszen éppen az álom az, amiben az ember mindent elfogad, semmit kétségbe nem von."

A szörnyű ocsúdással visszatér a valóságba, az leszakad rá a múlttal együtt. Erről azok a reggelek jutnak eszembe, mikor az ember már felébredt, de még nincs tudatában a napjának: például aznap érettségizik vagy egy műtét vár rá. Abban a pillanatban azonban, hogy ráébred, a szíve óriásit ugrik és zakatolni kezd, a tenyerét veríték lepi el és a gyomra összeszorul. Szörnyű érzés néha visszatérni a valóságba.
Apja és nagybátyja támogatását élvezve kiszabadul a nyomorból és tanítónő lesz egy magániskolában. Manapság a magániskolákról már más fogalmaink vannak, mint amilyenek akkoriban voltak, mikor még nem volt kerettanterv és emancipált oktatás. A lányoknak szépnek, kellemesnek, valamennyire műveltnek kellett lenniük, és jó ha tudtak írni és számolni. Ebben az iskolában az igazgatónő a tandíjukra hajt, hazudik a szülőknek és a gyerekek fejlődésére egyáltalán nem figyel, nem is érdekli. Dorothy nagyon lelkesen veti bele magát a tanításba, és nagyon élvezi, a saját pénzén vesz tankönyveket, gyurmát, egyebeket, amikre szükség van. A gyerekek végre valódi oktatást kapnak, és ez Dorothynak valódi örömöt jelent.

"Ezekért a pillanatokért érdemes tanítani: amikor a gyerekek lelkesedése fellángol, mintegy válaszul a tanári lelkesedésre, és az értelem váratlan felvillanásai kárpótolnak minden korábbi lélekölő vesződésért. Nincs szebb munka a tanításnál, ha valaki szabad kezet kap. Dorothy ekkor még nem sejtette, hogy ez a "ha" az egyik legkomiszabb a világon."

Sajnos a szülők lépnek közbe itt is, akárcsak legtöbbször a valóságban. Azt mondják, erkölcstelenségeket tanít a gyerekeknek, és térjenek vissza a régi módszerekhez. Dorothy félti az állását, ezért engedelmeskedik, mert felrémlik előtte a nyomor emléke.

"Túl jól is értette már a modern világ új parancsolatát, a tizenegyediket, mely az összes többit semmissé teszi: "Ne veszítsd el állásodat!""

Közben a tanítónő tovább csiszolgatja a Dorothyról a szülőkben kialakított képet: templomba küldi, hogy jó benyomást keltsen. Ám Dorothynak már ez sem jelenti azt, mint régen. És itt következett a kedvenc idézetem.

"Titokzatos dolog a hitvesztés. Akárcsak maga a hit. Mint a hit, nem a logikában, hanem a lelkiállapot megváltozásában gyökerezik."

Dorothy lelke valóban megváltozott: most, hogy élt, tapasztalt, megismert sok embert és kicsit megismerte a világot is, már teljesen másképpen látta az addigi életét. De főként azt értette meg, hogy azok a dolgok, amiket átélünk, nem azért számítanak, mert testünkre hatnak, mondjuk az éhezés, a hideg, a nélkülözés: azért számítanak, mert a belsőnkben következik be az igazi változás ennek hatására. Nem számít, ha valaki a komlóföldeken dolgozik, ha eszméleténél tudna maradni, de hát ez nem sikerülhetett. Nem számít, hogy fázott, éhezett, ha utána megkeményedik az ember és el tudja viselni. A saját életemből eszembe jutnak a kollégiumi évek, az éhezés és a hideg, az éjszakai tanulások és az utazások, és a könyv elolvasása után rájöttem, hogy nem ezek számítanak, hanem az, hogy ezekből mit tanultam, az, hogy ezek mennyire erősítettek meg. Én legalábbis így értelmeztem.

"A közhelyet, hogy a fontos dolgok a lélekben történnek meg, most értette meg."

Dorothy hazatér. Meglepődtem, hogy nem akart változtatni az életén, inkább visszatér a régi kerékvágásba, anélkül, hogy ez zavarná. Talán számára ez volt a helyes döntés. A hazatérése után az emberek nem kérdezgetik őt, hogy merre járt, mi történt vele, és ezzel ráébresztik őt valamire, ami nekem is egy igencsak fontos részletnek tűnt.

"Az az igazság, hogy a vidéki embereknek csak nagyon homályos fogalmuk van arról, hogy mik történnek az ajtajuktól tíz mérföldnyire. A külvilág számukra terra incognita, melyet bizonyosan sárkányok és emberevő rémek laknak, ám ezek sem különösebben érdekesek."

Egy társadalom, amely nem érdeklődik a külvilág iránt, csak a saját maga belső ügyeivel szórakoztatja magát. Nem vesz tudomást arról, ami odakint történik. Néha úgy érzem, Magyarországon is ebbe az irányba tartunk.

Összességében ez a könyv érdekes utazás volt. Ahogy Dorothyt követtem, én is végigéltem a különböző fázisokat, most már egy kicsit másképpen tekintek magamra, meg a többi emberre. Az ember annyira szereti a hitet, annyira ragaszkodik hozzá, olyan nehezen vallja be magának, hogy elveszítette. Most nem csak a vallásos hitre gondolok. Bármilyenre. De az igazság az, hogy amíg az ember képes cselekedni, addig azt kell tennie, amit helyesnek lát. Talán így a hite is visszatér egyszer.