Regény régen és ma

Ebben a bejegyzésben csak egy pár szót szeretnék szólni arról, hogy mennyit változtak a regények az utóbbi pár évtizedben. Sokszor veszem észre a különbséget, hiszen igyekszem régit is, újat is olvasni.

Mondanék összevetésképpen néhány hagyományos regényt. Például a Két Lotti Erich Kästnertõl, vagy a Félkegyelmû Dosztojevszkijtõl. Hirtelen ezek jutottak eszembe errõl a szóról, hogy regény. A környezet, a szereplõk, a történet elég részletesen és körültekintõen fel van vezetve, be van mutatva. Aki elolvassa, jó eséllyel tudja követni az eseményeket (mondjuk a Félkegyelmû ilyen szempontból rossz példa, mert az kicsit ködös idõnként), tiszta a történetvezetése és egyértelmûek a jelenetek. A jól felépített szövegre alapozza a feszültséget, az élvezetet, a cselekményt.

Milyen egy modern regény?

Például most olvastam Sofi Oksanentõl a Sztálin tehenei-t, vagy éppen a tegnapi bejegyzésre utalva Vámos Miklóstól a Csillagok világá-t. Ezekben a regényekben a fejezetek rövidebben, a párbeszédek rendhagyó módon vannak beépítve, és a feszültségkeltés elsõsorban a hiánnyal történik: nem tudjuk, ki kicsoda, ki beszél, mi történt, úgy kell kihámozni a késõbbi megszólalásokból, titkokat, rejtélyeket kapunk cselekmény helyett, minden kusza, néha már-már zavaróan értelmezhetetlen egy-egy jelenet. Késõbb legtöbb esetben persze általában magyarázatot kapunk, de én a mai regények feszültségkeltési módszerét elsõsorban a hiányérzet kialakításában látom.

Másik fontos momentum a kötelezõ formák megbontása. Ezt eleinte nagyon nem kedveltem, mivel úgy találtam, hogy csak arra használják, hogy formailag izgalmassá tegyék az amúgy teljesen használhatatlan írást, de újabban már nem így látom. Ennek gyakran kifejezetten van szerepe, és, bár valójában még mindig kitartok a hagyományos helyesírási szabályok szerint írott szavak mellett, ez a fajta formabontó megoldás is lehet izgalmas. Rengeteg lehetõség van a szavak vizuális megjelenésében, a sorok tördelésében, úgy, ahogy ezt a költõk már réges-régen felfedezték, és az esszéírók is évszázadok óta tagolják a szöveget, ha máshogy nem is, bekezdésekkel minimum. Ezzel is egyfajta hangulatot lehet közvetíteni. A mondatvégi írásjelek használatának elhagyásával például általában monológ-szerû, vagy szakadozott beszéd érzetét lehet kelteni, illetve az élõszó hatásosabb átadását érhetjük el vele.

Ha már itt tartunk, a tagolással kapcsolatban is észrevettem valamit: például a fejezetek rövidebbek lettek, sõt, maguk a mûvek is sokat rövidültek. Persze, hozhatnék példákat és ellenpéldákat, de most csak átlagosan szemléljük a helyzetet: tényleg rövidebb manapság egy regény, mint egy elõzõ évszázad elején íródott mû. Hogy miért? Erre nem nehéz választ találni, elég közhelyes is, hiszen sokat halljuk: mert az olvasóközönség rohan, nem nagyon van ideje belemélyedni egy könyvbe, csak ha tudja, hogy hamarosan befejezheti, legalább a következõ fejezetet. No és persze nem csak az olvasók, az írók is jobban kell, hogy siessenek már egy-egy könyv megírásával, hiszen a kiadók újabb és újabb sikereket akarnak, ezért újabb mûveket íratnak a kiszipolyozott, ám a rivaldafényt idõnként túlságosan kedvelõ írókkal.

Ha választanom kéne… Valószínûleg nem tudnék. Nem utasítok el semmilyen mûvet, csak azért, mert ilyen szokatlan formában, vagy nyelvezettel íródott. Mind a két típusú regény képviselõi között akadnak szép számban kiváló mûvek, és persze csapnivalóan rossz regények is. El kell fogadni, hogy az életvitel változása ezt a mûvelõdési és szórakozási formát is átalakította.

Vámos Miklós - A csillagok világa

Kísérletezésképpen elolvastam Vámos Miklós egyik könyvét, és be kell valljam, nagyon-nagyon tetszett. Eleinte nem értettem, alakul-e a történet, vagy ez csak egy család egyhangúan folyó életérõl szól, de pár fejezet után világossá vált, hogy itt egy igazi dráma játszódik a háttérben, és a végkifejlet is nagyon megható volt, illetve szomorú is.

Elõször is a formáról: az élõbeszéd eddigi leghatásosabb leképezését láttam ebben a könyvben, nagyon jól érzékelteti a gyerekek egymás szavába vágó, nem megformált mondatait. A gyermeki beszéd nem csak szóhasználatában, de megformálásában is eltér a felnõtt mondatoktól, és ez nagyon jól átélhetõ a könyvben, úgy is mondhatnám, szinte halljuk a szereplõket, ahogy valóban beszélgetnek. Narrátor pedig nincsen, azt, hogy ki beszél, ki kell találnunk, illetve az édesapa, Virág Pál mondatai a helyesírás szabályai szerint vannak megírva, ezek könnyen felismerhetõk. A narráció hiányát és a párbeszédek ilyesfajta írásos rögzítését nagyon ötletesnek és élvezetesnek találtam.

Az idõként zárójelben található megjegyzések kezdetben csak mókásak, izgalmassá teszik a külsõ és a belsõ párbeszéd közötti feszültséget, ezek ugyanis eleinte Virág Pál fejében jelennek csak meg. Az egész könyv érdekes fordulata, hogy egy teljes fejezetet szentelnek ennek a fejbéli hangnak, hogy megmagyarázza kicsit az addig hiányosan, csak a gyerekek számára elmesélt történéseket. Ekkor Virág Pál teljesen más színben tûnik fel az olvasók elõtt, akik, még ha sejthették is a megbúvó valóságot, biztosan nem számítottak arra, amit itt megtudhatnak. Jónéhány szomorú igazságra fény derül itt, és a mûveltnek és kedvesnek tûnõ apuka képére árnyékot vet az alkoholizmus.

Ezután sokkal jobban értjük a történéseket narráció nélkül is, beleillenek az alkoholizmus miatt széthulló család szomorú sablonjába. Virág Pál mindig reménykedik, de valahogy mindig elszúrja, néha kifakad a gyerekek elõtt, néha túlságosan félti õket, néha figyelmetlen, és folyton leissza magát. Kedves jelenetek a könyvben, ahogy a gyerekek is féltik az apjukat, és szeretik minden hibájával együtt. (És mindezt nem csöpögősen tálalva.) Azt hiszem, ez a feltétel nélküli szeretet adja az egész regény alapját.

„a regény azért regény, mert remény?”

Sejthetõ, hogy a néha megszólaló kis hangocskák a szereplõk õrangyalai, akik varázslatos módon lehetõvé teszik, hogy a válóper beadása után, és a láthatási jog korlátozása után is tudnak egymással beszélgetni szereplõink. Õk adnak tanácsokat, hogy legalább az egymás közti kapcsolatot ne szúrják el. Sajnos Virág Pál hibát hibára halmoz, egyre rosszabb a helyzet, végül, az utolsó beszélgetésbõl kiderül, hogy valószínûleg elvonóra ment, és megpróbál meggyógyulni, ezzel valamelyest enyhíti a szomorú befejezést.

Egy érdekes momentuma a könyvnek, ami nekem személy szerint nagyon tetszett, hogy késõbb sem tudjuk megutálni Virág Pált, az édesapát. A fiait nagyon szereti, és az anyukával ellentétben, aki hagyja õket sokat tévézni, inkább az olvasás és a kultúra szeretetére tanítja õket. Ettõl valahogy mégis a történet egyik pozitív szereplõje lesz, pozitív értékrendet képvisel. Ez akkor sem csorbul, mikor már nagyok a bajok. Tetszett az összetett karaktere, és õszintén együtt tudtam vele érezni a viszontagságos és szomorú pillanatokban.

Összességében tehát egy nagyon élvezetes könyv volt. Próbálom megfejteni a végsõ üzenetet: persze benne van, hogy az embernek vissza kell fognia a hibáit, hogy kevesebb fájdalmat okozzon azoknak, akiket szeret, de én a legfõbb üzenetnek mégis azt tartom, hogy tartsuk meg a jó dolgokat, és higgyünk a feltétel nélküli igaz szeretet erejében. A bajban ugyanis csak ez segíthet.