Zlata Filipović - Zlata naplója

Nem tudtam elszakadni a délszláv háború témájától, bár teljesen véletlenül akadt utamba ez a könyv. A lényeg: egy bosnyák kislány naplója, ami a háborút belső szemlélőként mutatja be. Hihetetlen olvasni azzal a tudattal, hogy ez egy valóságos történet, annyira valóság, ahogy én is írom a saját naplómat.

Zlata életvidám, érdeklődő, okos kislány, aki boldogan éli gyerekkorát, mit sem sejtve a közeljövőről. Elképesztő olvasni a leírást, ahogy először a háború csak egy távoli, ismeretlen dolog, aztán egyre közelebb ér, már eléri az ismerősöket, rokonokat, a szomszéd városokat, majd végül megtörténik a hihetetlen, ami egy békében felnőtt ember számára elképzelhetetlen: kitör az öldöklés, a bombázás a szülővárosában is.

Ahogy sorra pusztulnak emberek, épületek, Zlata egyre jobban megkeményedik, és megváltozik az írásmódja is. Minden veszteséget megsirat, de egy idő után már kissé cinikusabb, megkeseredettebb. A hangulata a dühtől a kétségbeesésig forog, mindig visszatér a kiindulóponthoz, ahová a bezártság és a nélkülözés, a félelem és a veszteségek zárják. Alig tudtam letenni ezt a könyvet, annyira megrázó volt, és valahogy minden értelemben annyira közeli. Közeli volt, mert már éltem, mikor íródott, és egy szomszédos területen történt mindez. Ahogy körülnéztem olvasás közben, szinte láttam, ahogy a szemem előtt Budapest is átalakul, ahogy a naplóban Szarajevó: milyen lenne ez a hely, ha kitörne a háború?, kérdeztem magamtól. El tudom képzelni? Van ehhez elég tapasztalatom, van ehhez elég képzelőerőm?

"Most érzem át igazán, hogy háborúban élek, egy piszkos, undorító háború kellős közepén. Egy pusztító városban, melynek sokezernyi apró lakója velem együtt zokog, jajgat és segítségért kiált... mindhiába. Istenem! Vajon mikor lesz ennek már vége, mikor ülhetek be újra az iskolapadba, mikor élvezhetem újra a gyerekkor szépségeit?"

Furcsa élmény volt. El tudtam képzelni, nem volt teljesen lehetetlen. El tudom képzelni az utcákat, az embereket úgy, hogy a szülővárosom lángokban áll és pusztul. Ez rémisztő.

"Szeretnék végre megérteni valamit abból a marhaságból, aminek politika a neve, mert komolyan úgy gondolom, a politika robbantotta ki a háborút, a politika miatt telnek a mindennapjaink a háború borzalmai között. A háborúval megszűnt létezni a tovatűnő idő, az egymásra következő perceket az egymásra következő szörnyűségek váltották fel. Úgy gondolom, a politika akarja, hogy legyenek szerbek, horvátok, muzulmánok. Akik mindannyian olyan emberek, mint a többi. Akik mindenben hasonlítanak, és semmiben sem különböznek. Akiknek van karjuk, lábuk, fejük, akik járnak, beszélnek... és mégis "valami" minden áron azt akarja, különbözzenek egymástól.
Családomban, barátaim, osztálytársaim között vannak olyan szerbek, vannak horvátok, vannak muzulmánok. De olyan nagy a keveredés-kavarodás, hogy soha nem tudtam, ki kicsoda. De most a politika beavatkozott, és a szerbeket "SZ", a horvátokat "H", a muzulmánokat "M" betűvel jelölte meg. Csak azért, hogy könnyebben szét lehessen őket választani. És a betűket a lehető leggyászosabb színű tollal, a háború, a szenvedés, a halál tollával véste rájuk."

Engem meglepett és igazából elvarázsolt ez a tisztánlátás. Ugyan én is úgy éreztem, hogy a politika távol áll tőlem, mocskos, nem értem, és nem tesz jót az emberekkel, de ennyire nem érzékeltem a környezetemben okozott változásokat. Zlata viszont nagyon élesen látja a helyzetet, élesebben, mint én látom most. Azért lehet ez, mert rákényszerült, hogy ezzel találkozzon élete hajnalán, ezzel éljen, és ez határozza meg a mindennapjait. Megdöbbentő volt ilyen igaz szavakat olvasni egy kislánytól.

Nagyon szomorú történet volt. Bárcsak ne kellene soha senkinek háborúban élnie. Kibírhatatlan és szörnyű élmény, és az emberben egy életre nyomot hagy.

"Néha azt szeretném, szárnyam nőne, hogy ki tudjak menekülni ebből a pokolból.
Mint Ikarosz.
Más kiút nincs."

Ez a fájdalmas. A tehetetlenség...

"A politika megmérgezi az életem."