Antoine de Saint Exupéry: Éjszakai repülés

Egészen rövid idő alatt olvastam ki, mégis jóval nagyobb hatással volt rám, mint mondjuk az Anna Karenina, amit pedig több hétig olvastam. (Bár az is egészen tetszett, csak éppen nem lett kedvencem.)Csodálatosak benne a gondolatok, szinte minden oldalon találni valami szép mondatot, vagy jelenetet.

„(…)a Nagy Medvétől a Nyilas felé haladtunk, s mi más gondunk lehetett ezen a százfokú lépcsőn, mint a Hold árulása.”

„Egy hivatás nagysága elsősorban talán abban van, hogy egyesíti az embereket; csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.”

 Vannak benne megrázó részek, például, mikor Guillaumet történetét meséli el, hogyan próbál kimenekülni a hidegben a hegyek közül, ahová lezuhant a gépe. És már mindenki lemondott róla, mégis visszatér! Igaz, utána teljesen meggyötörte már a hideg, mégis, azzal, hogy a kórházban hal meg a jégmezők helyett, mintha győzelmet aratna a természet felett.

„Hóban - mondtad - az emberben lassan eltompul az önfenntartás ösztöne. Két-, három-, négynapi menetelés után már csak egyet kívánunk: az álmot. Nagyon kívántam. De azt mondtam magamban: ha a feleségem azt hiszi, hogy még élek, akkor hiszi azt is, hogy megyek. A bajtársak is azt hiszik. Mindnyájan bíznak bennem. Hitvány alak vagyok, ha nem megyek tovább.”

Még sok nagyon szép gondolat van benne. Annyira megható volt az egész, és a végén kifejtett gondolatokkal is annyira egyetértettem! Imádom Exupéry-t, a stílusa egyszerűen magával ragadó, annyira ott voltam, miközben olvastam, hogy ha nem szól rám a húgom, hogy le kéne szállni a vonatról, hát biztosan fennmaradtam volna. (Ez persze nem csak Exupéry írásaival kapcsolatban fordult már elő velem.)

„Mielőtt fölszálltam volna, hogy másutt alkalmasabb terepet találjak, időztem még egy keveset itt. Boldogság - lehet: gyerekes boldogság - fogott el, hogy olyan területen hagyhatom lábam nyomát, amelyet eddig még soha senki, se ember, se állat nem illetett. Egyetlen mór se vállalkozhatott volna ennek az erődnek a megostromlására. Soha európai nem kutatta ki ezt a területet. Végtelenül szűz homokot tapostam. Én voltam az első, aki egyik kezéből a másikba csorgatja, mint drága aranyat, ezt a kagylókból lett port. Az első, aki megtöri a csöndet. Ezen a sarki jégmezőre emlékeztető tetőn, amelyen soha még egyetlen fűszál sem nőtt, mint egy szélhordta mag, én voltam az élet első tanúsága.”

A sivatagban való bolyongás is nagyon izgalmas volt, annyira szerettem volna, ha megmenekülnek, a valóságban persze nyilvánvaló volt, hogy életben marad, hiszen különben hogy írta volna meg a könyvet? Annyira beleéltem magam a könyv világába, hogy ezen nem is gondolkoztam. Talán ezért tudnak egyesek a filmeken is izgulni, noha tudjuk, mi lesz a vége.

„Nem bánok semmit. Játszottam - vesztettem.
Ez a mesterségem rendje. Mégis: én magam szívtam a tengeri szél ízét!
Akik megízlelték egyszer, soha többé nem felejtik el ezt a táplálékot. Ugye, bajtársak? Nem a veszélyes életről van szó. Ez a fogalmazás nagyképű. Utálom a torreádorokat. Én nem a veszélyt szeretem. Nagyon jól tudom, mit szeretek. Az életet.”

Persze a rajongásomat csak tetézte, hogy repülőzésről volt benne szó, csillagokról, éjszakáról, sivatagról és dél-amerikai tájakról, amikért amúgy is odavagyok (főleg a repülőkért. De most már a tájakért is: meg is néztem Google Earth-ön a Laguna Del Diamanté-t például. Gyönyörű, de a téli képekről mindig Guillaumet jutott eszembe!...).

Abbahagyom az idézgetést, mert akár be is idézhetném az egész könyvet! Egyszerűen mindenkinek csak ajánlani tudom, annyira gyönyörű. Csodálatos!!!

„Csak a Lélek fuvalma teremtheti meg az agyagból az embert."