Őszinte leszek, ettől a könyvtől nem vártam olyan sokat, csak lekaptam a polctól, és azt vártam, hogy egy közepesen minőségi szórakoztatást nyújtson. De nagyon kellemesen csalódnom kellett.
Le kell szögeznem, hogy erősen naturalista elemeket tartalmaz, amihez az utóbbi időszakban nem voltam hozzászokva. Káromkodások, szexualitás, vér, könnyek, elég hatásos könyv, vagy úgyis mondhatnám, megrázó. Eleinte teljesen abban a hitben voltam, hogy csak a történetet kell figyelni, nem kell mellékes utalásokat megjegyezni, mint egy szépirodalmi könyvben (bár azért ez is az, nem csak utólag), de közben kiderült, hogy mindennek jelentősége van, az utolsó ledobott fehérneműtől a nyávogó kiscicákig, és a végén azon rágtam a körmöm, hogy nem tudom fejben tartani a dolgokat. Nagyon szövevényes, keserédes kis történet volt.
Különösen szeretem, ha barátság áll egy regény központjában, nem pedig a szerelem. Szerelmes történetet nem nehéz írni: meg mernék esküdni rá, hogy több szerelmet élünk át életünk során, mint igazi barátságot. A barátok nagyon értékesek. Ahogy a regény is mutatja, sajnos, erre legtöbbször utólag döbbenünk rá... Néha a mi hibánk, hogy elrontjuk, néha az élet tesz keresztbe, de tényleg van, hogy nehéz rendbe hozni egy kapcsolatot, szinte lehetetlen... Mert kerüljük egymást, mert elkövettünk valamit, ami nem megbocsátható a másik részéről... Néha olyan bonyolult az élet. Ez a könyv nagyon is jól mutatja a bonyolultságát. Hihetetlen, de minden egyes szereplő fájdalmát a sajátomként tudtam érezni. És talán éppen azért, mert nem tárta rögtön elénk a lelkük legmélyét az írónő, hanem először csak a vad, erkölcstelen, üres felszínt mutatta. Szépen lassan ismertük meg kis titkaikat, féltve őrzött fájdalmaikat, legbensőbb lényüket, mintha a mi ismerőseink lettek volna.
Érdekesen ötvöződtek a társadalmi problémák a pszichés problémákkal. Az a baj a regényekkel általában, hogy amikor egy történetet olvasunk, legtöbbször a belső, pszichés fejlődés és a külső, társadalmi változás különválik, mint ahogy sajnos a mai világban is így van. Pedig a kettő szervesen összefonódik egymással, és itt, na itt aztán összefonódott. Nagyon tetszett, ahogy a szeptember 11-i terrortámadás levetült az olasz kisváros lakóinak lelkében. Ha általánosságban a társadalmi helyzetről beszélünk, akkor is hűen vetítette szorongásaikat, céljaikat, viselkedésüket. Valahogy szomorú volt az irány, látni, hogy merre tartanak a szereplők, hogy milyen csapdákban vergődnek.
A stílus szokatlan volt. Néha egy-egy mondat, egy-egy mozzanat többször is le volt írva, a nyomatékosítás kedvéért. Egy idő után hozzászoktam, sőt, a regény dinamikus cselekményéhez nagyon sokat hozzátett ez az írásmód. Nagyon jól fűzte össze a párhuzamos jeleneteket. Habár én valahogy éreztem rajta, hogy első könyv, de nagyon jó! Hű, nagyon megszerettem ezeket a fiatal, olasz írókat (Például Paolo Giordano, vagy Niccolò Ammaniti). Egyszerűen élvezet őket olvasni, nem mézesmázos kis cukorkákat veszel a kezedbe, hanem a kőkemény valóságot, benne fájdalommal, küzdelemmel, de mégis, valami természetes életszeretettel.
Nem is tudok idézeteket beilleszteni, mert nem nagyon voltak mélyenszántó eszmefuttatások. Ez a regény mindent a cselekményével akart elmondani, ami fantasztikusan nehéz feladat. De ez a könyv jól teljesítette.
Ui.: Néhány momentumában feltűnően hasonlított Émile Zola: Germinal c. regényére, ami szintén nagyon tetszett. Nem tudom, hogy én vélem-e párhuzamnak, de mikor rájöttem, még többet fedeztem fel. Mindenesetre érdekes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése