Kísérletezésképpen elolvastam Vámos Miklós egyik könyvét, és be kell valljam, nagyon-nagyon tetszett. Eleinte nem értettem, alakul-e a történet, vagy ez csak egy család egyhangúan folyó életérõl szól, de pár fejezet után világossá vált, hogy itt egy igazi dráma játszódik a háttérben, és a végkifejlet is nagyon megható volt, illetve szomorú is.
Elõször is a formáról: az élõbeszéd eddigi leghatásosabb leképezését láttam ebben a könyvben, nagyon jól érzékelteti a gyerekek egymás szavába vágó, nem megformált mondatait. A gyermeki beszéd nem csak szóhasználatában, de megformálásában is eltér a felnõtt mondatoktól, és ez nagyon jól átélhetõ a könyvben, úgy is mondhatnám, szinte halljuk a szereplõket, ahogy valóban beszélgetnek. Narrátor pedig nincsen, azt, hogy ki beszél, ki kell találnunk, illetve az édesapa, Virág Pál mondatai a helyesírás szabályai szerint vannak megírva, ezek könnyen felismerhetõk. A narráció hiányát és a párbeszédek ilyesfajta írásos rögzítését nagyon ötletesnek és élvezetesnek találtam.
Az idõként zárójelben található megjegyzések kezdetben csak mókásak, izgalmassá teszik a külsõ és a belsõ párbeszéd közötti feszültséget, ezek ugyanis eleinte Virág Pál fejében jelennek csak meg. Az egész könyv érdekes fordulata, hogy egy teljes fejezetet szentelnek ennek a fejbéli hangnak, hogy megmagyarázza kicsit az addig hiányosan, csak a gyerekek számára elmesélt történéseket. Ekkor Virág Pál teljesen más színben tûnik fel az olvasók elõtt, akik, még ha sejthették is a megbúvó valóságot, biztosan nem számítottak arra, amit itt megtudhatnak. Jónéhány szomorú igazságra fény derül itt, és a mûveltnek és kedvesnek tûnõ apuka képére árnyékot vet az alkoholizmus.
Ezután sokkal jobban értjük a történéseket narráció nélkül is, beleillenek az alkoholizmus miatt széthulló család szomorú sablonjába. Virág Pál mindig reménykedik, de valahogy mindig elszúrja, néha kifakad a gyerekek elõtt, néha túlságosan félti õket, néha figyelmetlen, és folyton leissza magát. Kedves jelenetek a könyvben, ahogy a gyerekek is féltik az apjukat, és szeretik minden hibájával együtt. (És mindezt nem csöpögősen tálalva.) Azt hiszem, ez a feltétel nélküli szeretet adja az egész regény alapját.
„a regény azért regény, mert remény?”
Sejthetõ, hogy a néha megszólaló kis hangocskák a szereplõk õrangyalai, akik varázslatos módon lehetõvé teszik, hogy a válóper beadása után, és a láthatási jog korlátozása után is tudnak egymással beszélgetni szereplõink. Õk adnak tanácsokat, hogy legalább az egymás közti kapcsolatot ne szúrják el. Sajnos Virág Pál hibát hibára halmoz, egyre rosszabb a helyzet, végül, az utolsó beszélgetésbõl kiderül, hogy valószínûleg elvonóra ment, és megpróbál meggyógyulni, ezzel valamelyest enyhíti a szomorú befejezést.
Egy érdekes momentuma a könyvnek, ami nekem személy szerint nagyon tetszett, hogy késõbb sem tudjuk megutálni Virág Pált, az édesapát. A fiait nagyon szereti, és az anyukával ellentétben, aki hagyja õket sokat tévézni, inkább az olvasás és a kultúra szeretetére tanítja õket. Ettõl valahogy mégis a történet egyik pozitív szereplõje lesz, pozitív értékrendet képvisel. Ez akkor sem csorbul, mikor már nagyok a bajok. Tetszett az összetett karaktere, és õszintén együtt tudtam vele érezni a viszontagságos és szomorú pillanatokban.
Összességében tehát egy nagyon élvezetes könyv volt. Próbálom megfejteni a végsõ üzenetet: persze benne van, hogy az embernek vissza kell fognia a hibáit, hogy kevesebb fájdalmat okozzon azoknak, akiket szeret, de én a legfõbb üzenetnek mégis azt tartom, hogy tartsuk meg a jó dolgokat, és higgyünk a feltétel nélküli igaz szeretet erejében. A bajban ugyanis csak ez segíthet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése