2014. február 26., szerda

Susan Barker - Sayonara Bar

Ez a könyv hónapok óta az első, ami a teljes külvilág teljes mellőzését igénylő, antiszociális, szobában tespedni-vágyó denevért csinált belőlem.

Kezdjük egy gyors összefoglalással.

A stílus csodálatosan élvezetes és választékos, izgalmas és pörgős, a közhelyek nem foglalhattak helyet a sorokban. A szereplők többsége izgalmas és emberi, némelyikük kissé túlvilági és megfoghatatlan, a történet maga pedig sok izgalmas fordulatot tartogat, és sok remek jelenetet, amik letehetetlenné teszik a könyvet.

Sajnos egy ilyen élvezetes olvasmány (vagy nevezzük inkább hipnotikusnak? lehengerlőnek? addiktívnak?) nehezen rejti el egy jelentéktelennek tűnő, ám engem kifejezetten bosszantó hibáját, ami néha kiütött a megírt világból. A fő probléma a fordítás: mivel a történet Japánban játszódik, sok japán szó szerepel természetesen, nevek, ételek, stb., amiket az angol eredetiben Hepburn-féle átírást használtak, ami számomra megszokott, kellemesen külföldi, de könnyen emészthető megjelenést kölcsönöz a japán szavaknak. A könyvben a magyaros átírást használják, amit őszintén szólva betiltanék. Olyan, mintha az angol neveket is át akarnánk írni, és Mary hely Méri-t írnánk. Na ez a véleményem a Yuji - Judzsi átírásról is. Ezen kívül zavart a -szan megszólítás használata: igen, ezt magyarul úr/asszony megszólításnak szokták fordítani, de ha egyszer valaki japánról szóló könyvet fordít, nem árt ennek is utánanézni. Például a -szant-t diákok, vagy egyidős felek, kollégák is használják egymással szemben, amennyiben nem állnak egymással közvetlen baráti kapcsolatban, vagy ki akarják mutatni tiszteletüket. Szerintem ez is egy szép japán szokás a tisztelet kimutatására, akárcsak a meghajlás. Viszont nem fordítanám le semmiképpen, mivel ezt egyszerűen nem lehet hűen visszaadni.

A másik probléma szerintem a borító, ami manga stílusban van megrajzolva, következésképpen aki nem szereti a műfajt, valószínűleg le sem veszi a polcról a könyvet, pedig érdemes. A japán kultúra megjelenik benne, de mangákról szó sincs. Szóval mindenki megnyugodhat.

Akkor hát kezdjük a szereplőkkel.

Mary.
Szimpatikus volt, éspedig azért, mert nem egy tipikus főhősnő. Na, azért annyira nem különleges, de tetszett, hogy talpraesett, önálló és bátor, de azt nem mondanám, hogy egy agresszív, lázadó valaki. Neki nem kell különc, kirekesztett lánynak lennie ahhoz, hogy meglássa pár antiszociális, furcsa szereplőben a jót, vagy, hogy lázadjon a főnöke, Mama-szan ellen, aki a Sayonara Bar tulajdonosnője. Bizonyos szempontból átlagos, más szempontból különc: Azt hiszem, Mary titka, hogy mind a két "világ"-ban járatos, a visszahúzódókéban és a normális, társasági emberekében is. Na és persze a karakterét legfőképpen meghatározó vonás, a folytonos utazni vágyás, adja meg a regény alap-bonyodalmát: vajon mi lesz a szerelmével, ha tovább utazik? Az persze nem lehetséges, hogy ne menjen, fel sem merül, hiszen ez a lényéből, a személyiségéből adódik.

"Ha én túl sokáig tartózkodom egy helyen, a világ úgy beszűkül számomra, mintha egy szalmaszálon keresztül nézném az eget."

Még Yuji (nekem muszáj a normális átírást használnom) sem tarthatja vissza, és az olvasó is biztos lehet benne, hogy semmi sem állíthatja meg Maryt az utazásban.

Watanabe.
A fiatal fiú már az első fejezetében is elég intenzív jelenség. Ő ugyanis képes a negyedik dimenzióba látni, ezáltal lát mindent, a belső szerveket, a gondolatokat, az emlékeket, az egész Univerzumot. Mindeközben ő a Sayonara Bar szakácsa, akit mindenki lenéz. Igen, Watanabe tényleg egy olyan személy, akinek külső megjelenése és belsejében őrzött értékei között igen komoly ellentét van. Nagyon érdekes volt az "átlagos" életéből származó emlékeinek elmesélése, az, hogy hogyan szökött meg apja által kijelölt út elől. A "megvilágosodás" csak ezután érte. És vajon hogyan érzi magát a fiú "megvilágosodott"-ként? A folyamatot ugyan fájdalmasnak írja le, de nem gyűlöli számkivetettségét, sőt, személyisége fontos és értékes részének tartja, úgy, ahogy Mary a folyamatos utazást.

"A teljes sötétség birodalmában csupán egyetlen utcai lámpa világít. Ha keresel valamit, akkor egyedül hol keresheted? Válasz: A lámpa fényében. Probléma: Nem ott van."

Sato úr.
Őszintén szólva vele nemigen voltam kibékülve. Az hiszem, ő az egyetlen, akinek a történetébe soha nem tudtam igazán elmerülni, azonosulni, és valahogy végig ott lebegett a "vele valami nem stimmel" érzés. És a végén is csak azt éreztem, hogy... Tényleg nem stimmel. Viszont annyira hatásosan voltak megírva a fejezetei, hogy utána szinte udvariasabbak lettek a gondolataim is.

A történet felvezetés érdekes. Az ember azt hiszi, ez még csak a bevezető, ismerkedés, aztán valahogy egyszer csak a történések kellős közepében találjuk magunkat, és valahogy olyan érzésünk van, hogy elmulasztottunk valamit, valami fontos részletet, és akkor a cselekmény egyszer csak felpörgött, és a végére leszaggatta az idegrendszeremet. A váltott szereplős megoldás nagyon izgalmassá teszi az elbeszélést, ráadásul sokáig az az érzésünk, mintha egy másik történetet olvasnánk Sato úr esetében, mivel csak egy pár ponton kapcsolódik a Sayonara Bar történetéhez. Őszintén szólva nem teljesen álltak össze a vele kapcsolatos események, bár sok dolgot előre megsejtettem, mások a történet végéig megmagyarázatlanok maradtak.
Watanabe látomásai és sci-fi-be illő elbeszélései nagyon izgalmasak és érdekesek voltak. Rengeteg lehetőség volt abban, hogy belelát mindenki fejébe, és belsejébe, és akármilyen messzire, mégis sikerült ügyesen úgy írni a történetet, hogy ne legyen mindenhatója ő sem a cselekménynek, és neki se legyen túl egyszerű dolga, hiába lát a negyedik dimenzióba is. Az eszmefuttatásait nagyon élveztem, és egyébként nem csak humoros, hanem sok elgondolkodtató részt is tartalmaztak a fejezetei.

"Népszerű mítosz, hogy annak, akit az ember szeret, titokzatosságba kell burkolóznia, és hogy ettől megfosztva maga az iránta érzett vonzalom múlik el. De az a szenvedély nem lehet tiszta, amelyet a rejtély tart fenn... A szenvedélynek el kell viselnie a vastagbélizmok látványát, miközben azok a legutóbbi étkezés maradványait viszik a végbélnyílás felé... ez a szenvedély tisztasága."

Sató úr egyébként abban különbözik másik két főszereplőnktől, hogy ő nem, hogy nem lázad a körülmények ellen, elfogadja és szenvedéllyel védelmezi azokat. A munkája megszállottja, semmi sincs előbbre a munkánál. Ezzel függ össze a múltjában rejtegetett sötét folt is, melyre a végkifejlethez közeledve derül fény Mariko, a Sayonara Barban dolgozó másik lány által (ő egyébként véleményem szerint az egyik legnehezebben elérhető, értelmezhető karakter a történetben). Sato úr elképesztő módon munkamániás, ezenkívül a cégét már-már nem normális módon imádja (úgy értem, lehet szeretni a munkahelyünket, de azért nem árt látni a hibáit is, nem igaz?), és ez vezet végül ahhoz, hogy a múltbéli eseményeket és a jelenlegi krízist is valamilyen hazugság, rögeszme útján dolgozza fel. Nem a valóságban él, habár ő tűnik a legvalóságosabb karakternek: munka, iroda, főnök, utazás, egyszerű és magányos élet. A történet végén pedig az volt az érzésem, hogy ő nem volt képes rá, hogy szembenézzen a valósággal, a saját hibáival, képtelen volt a változásra: lefestette a falakat, eltemette a múltbéli romokat, de azok már soha nem fogják hagyni, hogy továbblépjen, arra kényszerítik, hogy álmodja tovább hazug téveszméit a maga valóságában.

Végül is azt hiszem, ez a könyv arról szólt, hogy mindenki a saját valóságában él. Mindenkinek valamilyen alternatív valósága van, nem csak Watanabe esetében. Ott van például Aya, aki egy férjet képzel magának, hogy elnyomja magában gyermekgyilkos hajlamait, vagy a jakuzák világa, ami már önmagában is egy külön kis univerzum. Sato úr elbeszélésében megjelenik egy kollégája, aki feladta a jó pozícióját a cégnél azért, hogy Hawaii-n élhessen egy nővel és annak öt gyerekével, és halász legyen. Amikor Watanabe látja Maryt, aki az akváriumában úszkáló gyilkos bálnát figyeli, láthatja az állat gondolatait: a lány kívülről boldognak és szabadnak látja, pedig ő már belebolondult a kiútkeresésbe, és kétségbeesetten köröz a vízben. Van kiút a mindenkire saját maga által erőltetett kis tudat-börtönből?
Az, hogy mire használjuk teremtett/kapott/felfedezett valóságunkat, csak tőlünk függ, hogy mennyire vagyunk erősek szembenézni a hibákkal, gonosz dolgokkal vagy akár a saját tetteinkkel, és hogy kinek vagy minek a hasznára fordítjuk ezt a saját világot, vagy mennyire vagyunk képesek felülemelkedni saját szubjektív valóságérzetünkön.

Mi lehet a könyv végső igazsága? Nehéz ilyet keresni, főleg, mivel azt hiszem, a teljes megértéshez újra és újra el kell majd olvasnom, hogy még jobban átéljem és megértsem a történéseket és az érzéseket. Az egyik gondolatom a hagyományos, előre kijelölt utak elhagyása lehet. Yuji és Watanabe is otthagyták a magániskolát, Takahara a munkahelyét Hawaii-ért, Sato úr bohém főnöke a bárokba és az éjszakába menekül a munka nyomása elől, Mary utazik, és még sorolhatnám. A bár neve is erre lehet utalás: a 'sayonara' szót sokan úgy fordítják magyarul, hogy viszontlátásra. Pedig éppen ellenkezőleg: sok nyelvben van egy amolyan "örökre elköszönés", egy olyan köszönés, amit akkor használunk, amikor valakitől örökre elbúcsúzunk. Magyarban talán a már némileg régies 'ég veled' lehetne a fordítása, de semmiképpen sem
'viszontlátásra', ami újbóli találkozást sejtet. Ez is egy megoldás: búcsú és új élet valahol messze; addig menni, míg meg nem találjuk a boldogságot.
Azt hiszem, nekem Mary és Watanabe találkozása adta meg a választ.

"Nincs erőm, hogy kinyissam a szemem, de Mary tudja, hogy figyelem. Megfogja a kezem, és mosolyog. Mosolyog, és kéz a kézben emelkedünk, és ahogy transzcendentálódunk, úgy hagyjuk magunk mögött a korábbi valóságot, mint egy levedlett bőrt. A tökéletes boldogság és a tökéletes szerelem birodalmába."

Az élet célja: hogy megosszuk valakivel.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése