2013. szeptember 19., csütörtök

Regény régen és ma

Ebben a bejegyzésben csak egy pár szót szeretnék szólni arról, hogy mennyit változtak a regények az utóbbi pár évtizedben. Sokszor veszem észre a különbséget, hiszen igyekszem régit is, újat is olvasni.

Mondanék összevetésképpen néhány hagyományos regényt. Például a Két Lotti Erich Kästnertõl, vagy a Félkegyelmû Dosztojevszkijtõl. Hirtelen ezek jutottak eszembe errõl a szóról, hogy regény. A környezet, a szereplõk, a történet elég részletesen és körültekintõen fel van vezetve, be van mutatva. Aki elolvassa, jó eséllyel tudja követni az eseményeket (mondjuk a Félkegyelmû ilyen szempontból rossz példa, mert az kicsit ködös idõnként), tiszta a történetvezetése és egyértelmûek a jelenetek. A jól felépített szövegre alapozza a feszültséget, az élvezetet, a cselekményt.

Milyen egy modern regény?

Például most olvastam Sofi Oksanentõl a Sztálin tehenei-t, vagy éppen a tegnapi bejegyzésre utalva Vámos Miklóstól a Csillagok világá-t. Ezekben a regényekben a fejezetek rövidebben, a párbeszédek rendhagyó módon vannak beépítve, és a feszültségkeltés elsõsorban a hiánnyal történik: nem tudjuk, ki kicsoda, ki beszél, mi történt, úgy kell kihámozni a késõbbi megszólalásokból, titkokat, rejtélyeket kapunk cselekmény helyett, minden kusza, néha már-már zavaróan értelmezhetetlen egy-egy jelenet. Késõbb legtöbb esetben persze általában magyarázatot kapunk, de én a mai regények feszültségkeltési módszerét elsõsorban a hiányérzet kialakításában látom.

Másik fontos momentum a kötelezõ formák megbontása. Ezt eleinte nagyon nem kedveltem, mivel úgy találtam, hogy csak arra használják, hogy formailag izgalmassá tegyék az amúgy teljesen használhatatlan írást, de újabban már nem így látom. Ennek gyakran kifejezetten van szerepe, és, bár valójában még mindig kitartok a hagyományos helyesírási szabályok szerint írott szavak mellett, ez a fajta formabontó megoldás is lehet izgalmas. Rengeteg lehetõség van a szavak vizuális megjelenésében, a sorok tördelésében, úgy, ahogy ezt a költõk már réges-régen felfedezték, és az esszéírók is évszázadok óta tagolják a szöveget, ha máshogy nem is, bekezdésekkel minimum. Ezzel is egyfajta hangulatot lehet közvetíteni. A mondatvégi írásjelek használatának elhagyásával például általában monológ-szerû, vagy szakadozott beszéd érzetét lehet kelteni, illetve az élõszó hatásosabb átadását érhetjük el vele.

Ha már itt tartunk, a tagolással kapcsolatban is észrevettem valamit: például a fejezetek rövidebbek lettek, sõt, maguk a mûvek is sokat rövidültek. Persze, hozhatnék példákat és ellenpéldákat, de most csak átlagosan szemléljük a helyzetet: tényleg rövidebb manapság egy regény, mint egy elõzõ évszázad elején íródott mû. Hogy miért? Erre nem nehéz választ találni, elég közhelyes is, hiszen sokat halljuk: mert az olvasóközönség rohan, nem nagyon van ideje belemélyedni egy könyvbe, csak ha tudja, hogy hamarosan befejezheti, legalább a következõ fejezetet. No és persze nem csak az olvasók, az írók is jobban kell, hogy siessenek már egy-egy könyv megírásával, hiszen a kiadók újabb és újabb sikereket akarnak, ezért újabb mûveket íratnak a kiszipolyozott, ám a rivaldafényt idõnként túlságosan kedvelõ írókkal.

Ha választanom kéne… Valószínûleg nem tudnék. Nem utasítok el semmilyen mûvet, csak azért, mert ilyen szokatlan formában, vagy nyelvezettel íródott. Mind a két típusú regény képviselõi között akadnak szép számban kiváló mûvek, és persze csapnivalóan rossz regények is. El kell fogadni, hogy az életvitel változása ezt a mûvelõdési és szórakozási formát is átalakította.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése